2012. március 5.

Zenenapló - A kategória

Earth
A Bureaucratic Desire for Extra-Capsular Extraction
(1991)

Alapmű. Kár, hogy nem így egyben jött ki eredetileg.

NME
C86
(1986)

Nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna ennyire zseniálisan szerkesztett válogatáslemezt. Hibátlan minden téren. Ez minden zenebuzi álma, hogy egy ilyen eklektikus, ám mégis koherens egészként összeálló korképet össze tudjon állítani. Minden tiszteletem.

The Cure
Faith
(1981)

Kezdek végérvényesen fanná változni, de gyanítom velük minden zenekedvelő így jár, aki veszi a fáradságot és beleássa magát lemezeik sűrűjébe. Dehát, hogy a fenébe ne rajonganék értük egyre jobban, amikor már sokadjára nyűgöznek le koncepciólemezeik egységességével? Az eddig ismert lemezeik közül a jobbak közé tartozik, ebből egyenesen következik, hogy szigorúan A kategóriás produktumról van szó. A Faith ebben a 36 percben egy olyan erős, borongós, mélyen érzelmes hangulatot nyom rá az emberre, ami hosszan elkíséri, akármikor hallgatja meg. Egy olyan ív mentén haladnak végig a számok, melyben minden dal egy önmagában is helyt álló fejezet, de szétválaszthatatlan egységük által alakul ki a lemez sajátos hangulata. Ez megközelítőleg megfelel a tökéletes lemez definíciójának, úgyhogy szerintem ez egy ordas nagy A.

Throbbing Gristle
TG Now
(2004)

Mostanában az év végi listákat bújom és épp Inkei mester kibővített listájáról kaptam le azokat, amiket még nem ismertem. Lényeg a lényeg, teljesen kilátástalan helyzetbe kerültem, mert mind ilyen aranyoskodó, psych-popot imitáló, gyenge számok ezreit toló, egy kis prünytimüntyitól elaléló akármi. Aztán hétvégén volt néhány órám régi muzsikákat válogatni (kb. annyit haladtam, mint az utóbbi két évben együttvéve, úgyhogy elég nagy az öröm) és megakadtam kicsit a Throbbing Gristle-nél. Kiszórtam tőlük pár érdektelen felvételt, de amíg belehallgatgattam a lemezekbe, elkapott a hangulat. Mondom megnézem, miket nem hallgattam még tőlük. Az újabbak közül csak a Third Mind Movement volt meg, azt mondjuk szerettem is kellően. Leszedtem gyorsan a visszamaradókat és vasárnap reggel szíven döftem magam a TG Now cíművel. Hát ez kell nekem a fene vigye el! Tökömbe a vidámsággal, a számok szerkezetén ötlettelenül újítgatni próbáló kutyaütőkkel meg az összes wannabe sztárzenekarral. Miért is foglalkoznék velük, mikor itt vannak a pokol legmélyebb bugyrából előrángatott, lüktető, örökké ugyanazt a pár másodpercet ismétlő gyilkos riffek meg zajok? Rájöttem, hogy akármennyire idióta, kontroverzális egy figura Orridge, rohadtul szeretem amit csinál. Ahogy rákezd a Splitting the Sky-ban az Antikrisztus földi helytartójának hangján, az több volt, mint egyszerű megvilágosodás számomra. A nagy szünet után erős váltás érezhető a zenéjükben és ez minden bizonnyal Sleazy-nek és a Coil-ban töltött hosszú éveknek köszönhető. Akármennyire nem szerette már ezt a zenekart (Vagy szerette? Nem teljesen világos nekem; utána kell járnom), zsenije itt sem hagyta cserben. Nem szimpatizálok az összeálló zenekarok gondolatával sem (pozitív példa azért akad: khm Portishead). Szóval előítéleteim voltak már a Third Mind Movementtel való ismerkedés során is, de ahogy az meggyőzött idővel, ez instant vált kedvenccé végére értemmel. Ami azt illeti, ez idáig a leggyorsabban és legegyértelműbben kiadott A minősítésű lemez a naplózásom történetében. A Greatest Hits borítóján azt írják magukról találóan: Entertainment Through Pain. Újfent köszönöm nekik, hogy még párszor ellátogathatok velük a démonok közé.

The Smashing Pumpkins
Adore
(1998)

Eddig csak a Siamese Dream-et ismertem tőlük, de azt nagyon szerettem. Nem kis meglepetésre, ez sokkal jobb annál. Mi több, egyenesen tökéletes. Ritka az, ha egy ilyen hosszú lemez (egy és negyed óra) jól működik. A hagyományos értelemben ez se működik tökéletesen, mivel a vége egy elnyújtott, bágyadt kitárulkozás. Ha úgy tetszik, a normál ív agyoncsapása egy hosszú lejtővel a végén. Viszont a hangulat olyan magával ragadó, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy lett volna, hogy milyen irányba csavarják. Egyetlen gyenge számot se sikerült rátenniük, ami a játékidőt figyelembe véve elég nagy teljesítmény. Keresztül-kasul hallgattam és egyszerűen nincs mit kifogásolni. Érzelmi csúcspontokkal van teletűzdelve és egytől egyig működnek. A Tear-ben szanaszét szakad a szívem, közvetlen utána meg szétolvad a Crestfallen-ben. Annyira változatos, hogy gyakorlatilag csak megjegyezhető pillanatokból áll. Bizonyos mértékig már nosztalgikus a 90-es évek hangzás, ami általában megmosolyogtató szokott lenni. Itt viszont nagyon pontos és igényesen kidolgozott, minek következtében kurvajól szól. Ha belegondolok, hogy anno az MTV-ről abban a pillanatban elkapcsoltam, amikor megláttam Billy Corgan fejét, hát igen nagyot fordult a világ. Ha legalább egyszer végighallgattam volna egy számukat...

The Horrors
Luminous
(2014)

Ki a fene gondolta volna anno ezekről a suhancokról, hogy ők lesznek azok, akik folyamatosan hozzák a tökéletes ívű, gyenge szám nélküli koncepciólemezeket? A Primary Colours zsenialitása és a Luminous telitalálat kifinomultsága után újrahallgatva, kicsit furcsán, lagymatagul csapódik le a Skying óvatosabb iránykeresése. Mondom ezt annak ellenére, hogy azt a lemezt is nagyra tartom és kb. szanaszét hallgattam. A lényeg viszont most az aktuális (már amennyire most még aktuális) lemezen van. Hónapok óta hallgatom és nem bír lankadni a lelkesedésem. Már kívülről fújom az egész lemezt és még mindig találok kis finomságokat amik eddig nem tűntek fel. Most például a záró Sleepwalk indító dobmunkája, a túlvilági szintetizátorok összehangoltsága és az egész csiszolt finomsága. Jól bejáratott már a dallamvilág, mert lényegében ez egy újragondolt, tökéletesített Skying. Az ívet saját magukról másolták, a torz gitárokat tovább finomították, a billentyűket még inkább előtérbe helyezték és sokkal komplexxebbé tették. Hát ilyen az amikor hagynak maguknak időt, hagyják lecsapódni az érzelmeket. Érett, összehangolt, szépen kidolgozott lemez. Érdekes, hogy viszonylag jelentéktelen felhajtás van csak körülöttük, miközben épp most válnak az új évezred egyik legjobb zenekarává. Idővel egyre előrébb fognak kerülni a listákon, egyre többen kapnak majd rá erre az ízre. Az idő ezt az igazságtalanságot helyre fohja hozni, érzem. Tessék csak meghallgatni ezt az egy számot és nem azt mondani, hogy zseniális.

Sisyphus
Sisyphus
(2014)

Sufjan Stevens-t nem igazán ismerem, a másik két ürgét meg még annyira sem. A legtöbbször Thom Yorke szólólemeze és az Atoms for Peace lemez jutott eszembe róla. Csak ez sokkal messzebb megy. Bár így újra belehallgatva ezekbe, talán mégsincs annyi hasonlóság. De a nagy élmények mindig váratlanul érik az embert, nem igaz? Szokatlan kombinációja az ambientes kúszó dallamoknak, jobbféle hip-hopnak (pedig nagyon távol áll tőlem), mikromenedzselt elektronikus alapoknak és érzelmes, indie-s jellegű éneknek. Nem holmi véletlen siker volt az Alcohol, mert hozzá hasonló se nagyon van a lemezen. Minden egyes szám új színét mutatja az érdekes kollaborációnak, pedig a rappes featuringek legnagyobb hibája pont az unalmas refrén-rap minták ismételgetése szokott lenni. Itt erről szó sincs. A szövegelések ugyanúgy élnek mint egy egy jó singer-songwriter dalai. Teljes értékű, változatos és érzelemdús. Egyszerűen megunhatatlan. A semmiből jött és az újdonság erejével letaglózott. Nem tudom melyik album lehetett utoljára, amit ennyiszer meghallgattam. Hogy három ilyen egyéniség úgy tudja összedugni a kobakját, hogy mindegyikőjük ténylegesen hozzá tud tenni a produkcióhoz és a saját oldala érvényesülése mellett egy új, konzisztens, önállóan életképes, a zenei világban is újdonságnak számító egész jöjjön létre, hát erre nem igen volt idáig példa. Mégsem volt nagy visszhangja a lemeznek, pedig jelentősen többet érdemelt volna. Talán túl korai, talán túl előremutató. Furcsasága okán több idő kell a befogadásához, de a legfőbb ok a kártékony kritikai minősítésekben keresendő. 2014 egyik legjobb lemezét majd talán jó 10 év múlva egyre többen fogják elővenni megmondólistákon. Igazi kult-kedvenc.

Elbow
The Take Off and Landing of Everything
(2014)

Az Elbow a világ egyik legjobb zenekara. Több fontos érvem is lenne rá, de az első és legfontosabb szempont feleslegessé teszi a további vizsgálódást: Még nem volt rossz lemezük. Rosszabb persze igen, a léc azonban náluk végig magasan volt, tehát ez is csupán viszonyítás kérdése. Ezzel az új albummal is ugyanúgy jártam, mint a második után az összes többivel. Meghallgattam és magamban kinyilvánítottam, hogy nekik bizony annyi. Önismétlőek lettek. Sőt, mostanra unalmasak is! Azért csak hajtott a kíváncsiság és tovább hallgattam. Aztán ugyanúgy jártam, mint a többi lemezzel. Rájöttem, hogy zseniális. Visszafogottabbak, érettebbek lettek. Az előző, a korábbiakhoz képest gyengécskére sikerült (de persze azért akadt rajta szép nóta nem kettő), ezzel az újjal viszont duplán robbantottak, úgyhogy meg lett bocsájtva így utólag is. Még mindig veszedelmes érzelmekről közvetítenek, csak most már negyven felettről. A korral alakulnak, fejlődnek és továbbra is gondolkodnak, építkeznek; hála a jó égnek nem próbálnak meg másnak látszani mint amik. A számok inkább hosszabbak, de közel se terjengősek. Minden a helyén, profi a hangszerelés, az ének, az ív és a számok szerkezete. Mindenek előtt viszont nagyszerűek a dalok. Nem vártam ezt a lemezt, mert épp tavaly valamikor csináltam egy összegző válogatást a kedvenc számaikból. Mégis ez lesz talán a leghallgatottabb idáig tőlük, mert igen ritka konstelláció ami itt összeáll. Az érettség találkozik a kifinomult stílussal, az érzelmességgel, az ésszel és az ösztönös érzékkel. Nehéz lenne ennél többet kívánni.

Phantogram
Nightlife
(2011)

Hogy milyen elképesztő zenei túltermelés van és hogy milyen véletleneken múlik megismerni egy ilyen elképesztő zenekart, jól szemlélteti, hogy csak épp egy klipbe néztem bele loire blogján és még csak nem is tetszett elsőre. Azért mégis adtam egy esélyt az eddigi egyetlen albumuknak, sose lehet tudni. És milyen jól tettem! Ez lehetett valamikor másfél vagy két hónapja. Azóta alig van olyan nap, hogy ne hallgatnám végig valamelyiket és a kocsiban is szinte folyamatosan ez szól. Egyelőre lehetetlenségnek tűnik megunni. Leginkább a visszafogott stílusnak, a lassan kibontakozó mélységének köszönhető ez. Meg persze annak, hogy egy cseppet sem veszik komolyan magukat, nem akarnak komolyak lenni. Mernek egyszerű érzések fele visszalépni egy-egy nehezebb után és sose visznek túlzásba semmit. Valószínűtlen könnyedséggel játszanak a kettejük kontrasztos férfi-női ének kettősével. Az alapjaik ötletesek, egész bonyolultak, maguk a számok mégis könnyűek. Ritka az ilyen egységes hangzásvilág és az ilyen magas színvonal, ami még lemezek között is megmarad.

Phantogram
Eyelid Movies
(2010)

Hogy milyen elképesztő zenei túltermelés van és hogy milyen véletleneken múlik megismerni egy ilyen elképesztő zenekart, jól szemlélteti, hogy csak épp egy klipbe néztem bele loire blogján és még csak nem is tetszett elsőre. Azért mégis adtam egy esélyt az eddigi egyetlen albumuknak, sose lehet tudni. És milyen jól tettem! Ez lehetett valamikor másfél vagy két hónapja. Azóta alig van olyan nap, hogy ne hallgatnám végig valamelyiket és a kocsiban is szinte folyamatosan ez szól. Egyelőre lehetetlenségnek tűnik megunni. Leginkább a visszafogott stílusnak, a lassan kibontakozó mélységének köszönhető ez. Meg persze annak, hogy egy cseppet sem veszik komolyan magukat, nem akarnak komolyak lenni. Mernek egyszerű érzések fele visszalépni egy-egy nehezebb után és sose visznek túlzásba semmit. Valószínűtlen könnyedséggel játszanak a kettejük kontrasztos férfi-női ének kettősével. Az alapjaik ötletesek, egész bonyolultak, maguk a számok mégis könnyűek. Ritka az ilyen egységes hangzásvilág és az ilyen magas színvonal, ami még lemezek között is megmarad.

Michael Nyman
Kiss and Other Movements
(1985)

Popérzékenység párosul a komolyzene eleganciájával, így utóbbinál közvetlenebben hatnak az érzelmek. Intenzív fokozás, fordulatok torkolnak egy olyan ünnepélyes, negyed órás végjátékba, hogy annak leírására kevés bármennyi szó. (Amúgy én vagyok a borzasztó kevés, hogy egyáltalán bármit is írjak erről a mesterműről.) Szinte biztos, hogy megkapja a pluszt is, de egyelőre maradjon csak A.

Life Without Buildings
Any Other City
(2001)

A hiperaktív, közléskényszeres beszédének nem egy elismert, széles rétegek által művelt és kedvelt előadásforma. A mai napig nem bírok rájönni, hogy hányadán állok vele. Más zenei produktumban valószínűleg kikészülnék tőle (volt rá példa), de legalább is gyors shiftefnyolc lenne belőle, ehhez nem fér kétség. Persze elsőre nem tudtam mit kezdeni ezzel sem, valamiért mégis megfogott, ahogy ez a különös művészlélek (Sue Tompkins) ontja magából az energiát. Igen, energiát. Méghozzá elementáris erővel ható, tiszta energiát, mert jó 7-8 hallgatás után, minden egyes alkalommal úgy tűnik (és egyre inkább), mintha valamilyen oknál fogva, csak ez a 3/4 órája lenne arra, hogy meggyőzze a hallgatóját valamiről, amiről csakis ő tudja az igazságot, miközben tejesen egyértelmű, hogy ez a kevés idő nem elég a célja eléréséhez. A laza, bugis, játékos kísérőzenével együtt (mert tényleg az), én egyszerűen nem tudom mivel összekapcsolni, semmihez sem hasonlítható. Repeatben bármeddig képes lennék hallgatni. A kultstátuszhoz hozzátesz egy valaggal, hogy ez az egy nagylemezük volt és ahogy ilyenkor annak lennie kell, rengeteg kritikus rajong érte. Én kritikus ugyan nem vagyok, a rajongásban viszont bárminemű feltétel nélkül osztozom, mert ehhez fogható egyedi alkotást nem gyakran hall az ember.

Black Lips
Let it bloom
(2005)

Hát mit lehet még írni ezekről a senkiháziakról? Énekelni 2005-ben sem tudtak, a felvétel minősége szokás szerint szar, tele van zenei hibával, de ezek közül egyik sem számít egy felet sem. A lemez hibátlan, az elementáris energia megtestesítője. Folyamatosan sodor magával a kreativitás, az irónia, a nemtörődömség felszabadultsága, egyszóval a nagybetűs, kibebaszott PUNK. Ha ők a 70-es évek végén lettek volna aktívak, a világ minden kétséget kizáróan megsemmisül. Így csak simán egy sokkal jobb hely, hogy léteznek. Sokkal.

Boards of Canada
Tomorrow's Harvest
(2013)

Ha valakinek, akkor nekik nehéz dolguk volt a visszatéréssel. Három közel tökéletes album után kijönni valami újjal minden, csak nem egy felelősségmentes vállalkozás. Saját maguk felé és a közönségük felé egyaránt. A végeredményen viszont a legkevésbé sem látszik görcsösség vagy megfelelési kényszerből adódó túlvállalás. Azt csinálják amihez értenek, és ez így van jól. Jelentős különbség a technikájukban, a számok felépítésében nincs, a hangulat az ami megváltozott. Kevesebb érzelem, az előző album gitárokkal megspékelt nyugalmat árasztó atmoszférájának nyoma sincs. Maradt a tökéletes arányérzékkel és hangsúlyokkal összepakolt, változatos, kizárólag elektronikus számok arzenálja, gépies lendülettel és a folyamatosság ígéretével. Könnyen hallgatható (akár egymás után többször is), soha meg nem unhatóan részletes és idővel még tovább érik, mint egy jó bor. Ez a lemez sem mehet A alá. A világ egyik legjobb előadója, most még inkább megerősítve.

Beirut
The Rip Tide
(2011)

Lehet, hogy sokat segített a két évnyi késlekedés a meghallgatásával, de egyszerűen nem bírtam korábban rávenni magam, hogy beleártsam lelkemet. Olyan közel volt még a két előd (azokat 2010 környékén hallgattam szarrá akarom mondani szanaszéjjel). A zenéjükben azóta sem változott szinte semmi, de ez így teljesen rendben is van. Az a fajta hangulat amit valószínűleg (ilyen szinten művelve) életem végéig elhallgatgatnám két évente. Ami egyébként roppant érdekes, mert amiből merít, azt egyáltalán nem kedvelem. Kis nyugatias struktúrával és arányérzékkel viszont mindjárt más a helyzet. Persze nem kicsit járul hozzá a gazdag és ötletes hangszerelés és Zach Condon spontaneitásra játszó, kreatív, túlontúl érzelmes éneke sem. Nincs mit tenni, a Candle's fire egy tökéletes kedvcsináló nyitószám, a Vagabond közepén belépő szintitől elolvadok, a Santa fe-nél majd kicsattanok a jókedvtől és még sorolhatnám. Ritkán tapasztalhatóan erős érzelmeket vált ki belőlem.

The Veils
Runaway found
(2004)

A Nux Vomica zsenialitását én is erőteljesen hangoztatom, mégsem vertek fel nagy port a srácok. Ez még kisebb régiót jár be az érzelmi kilengések skáláján, de az alaphang ugyanaz. És ezzel az ég adta világon semmi gond nincs. Sőt! Egy fucking gyengébb szám sincs. Tökéletes album, köszönöm, vége, ennyi. A legjobb élmények mindig váratlanul érik az embert. Nincs több kérdésem bírónő.

Spacemen 3
The Perfect Prescription
(1987)

Hogy a rajongók nem tudják eldönteni melyik jobb, a The Perfect Prescription vagy a Sound of Confusion, az egyáltalán nem véletlen. Ugyanis mindegyik egészen kiváló és mivel időben sem állnak távol egymástól, nagyon hasonlóak is. Vagyis helyesebben úgy mondanám, a TPP ott folytatja ahol a SoC befejezte. A karcos nyitány csalóka, mert már a második szám egy kényelmes, nyújtózkodó tripbe kezdi el bevonni a hallgatót. Egyre mélyebbre süllyeszt, majd az album derekán található kettős Ecstasy Symphony - Transparent Radiation (Flashback) ritkán tapasztalható egysége (Optimistic - In limbo jut eszembe) már végtelen megnyugvást áraszt. Hazaérkezés ez. Feloldozás, ami olyan hosszúra nyúlik, hogy majdnem sikerül elhinni, hogy igaz is. A vége azonban inkább egy meglepően könnyen átvészelt kijózanodáshoz hasonlít, ismeretlen jövőbeli várakozásokkal. Zenetörténeti jelentőségű.

The Tallest Man on Earth
There's no leaving now
(2012)

Jogosan tart az ember a léc rezgésétől, amikor olyan remekmű utáni várakozás zárul le, mint a The wild hunt (2010) [A]. A félelmek azonban nem igazolódtak be. Hogy van e tovább, az ezek után nem kérdés. Hogy meddig? Cseppet sem érdekel. Már most sikerült elérnie, hogy bizonyos élethelyzetekről csak az ő számai jussanak eszembe és ezt nem sokan mondhatják el magukról. Jut eszembe, a minap tudatosult bennem, hogy ő is svéd. Mi más lenne? Egy újabb kedvenc a sötét északról. A recept a jól bevált, megbocsájthatóan és ellenállhatatlanul szentimentális dalok. A fejlődő dalszerzési képességein kívül nem változott semmi. Na csempészett ugyan néhány gitáron túli hangulatkeltést, de tényleg csak ilyen óvatosan jegyzem meg, mert nagyon minimális és alig észrevehető. Minden egyes számra jut legalább egy keseregve örömkönnyeket potyogtató hajlítás vagy ügyes trükk, ami az amúgy is folyamatos flownak köszönhetően teljesen levesz a lábamról. Az egész jelenséghez hozzátartozik az előadói varázslat. Mint egy félisten, olyan természetességgel rázza ki a kisujjából ezeket a nótákat. Legbelülről érkező, egyetemes, intenzív érzelmek, melyek természetfeletti módon vonzanak minden együtt rezdülő porcikát. Érezni ahogy az ősök összes zenei tudásának eszenciája árad belőle. Mint előadó és jelenség, korunk zenei állapotait figyelembe véve egyértelműen egy hatalmas [A+], de a lemezre sajnos csak egy [A]-t tudok adni.

Sleep
Sleep's Holy Mountain
(1993)

Hatalmas riffek, kőkemény, agyas zúzás. Tekintélyt parancsoló, ennek meg kell adni a módját. Nem veszem elő sokszor, de mindig ugyanúgy sikerül letaglóznia. Nehéz bármit találni, ami ki tudja tölteni az intenzív élmény után keletkező űrt. Pillanatokra enged csak szusszanni, a számok és maga a koncepció is jóval kidolgozottabb, mint az első albumon. Tempósabb, teltebb a hangzás, érettebbek, eklektikusabbak a számok, szóval minden szempontból jobb. Nem csoda, hogy ekkora kultusz övezi. Most fejet hajtok én is.

The Caretaker
An empty Bliss beyond this World
(2011)

Most már elég ritkán van olyan, hogy meglepetések érjenek zeneileg, de azért még van rá eset. Ilyen volt pár éve Joanna Newsom, most pedig pár hete sikerült megint lecsüccsennem, mikor meghallgattam ezt a Gondnok albumot. Elsőre csak egy wtf és teljes érdektelenség fogadta, de mivel minden albumnak szeretek legalább három esélyt adni, kínoztam magam vele még párszor. Aztán annak rendje és módja szerint, szépen lassan kiderült, hogy egy igazi mestermunkával van dolgom. Háború előtti bakeliteket kukázott össze, scanner, copy+paste, nyissz-nyissz, technokol, add(kávéházi zörejek+füstös hangulat) és print. Egyszerű ez, mint a facebook postolás. Kicsit másképp megközelítve, sohasemvolt ambient hangulatot varázsol a csodálatos érzékkel válogatott régi zenékből. Többször visszatérő hangmintákkal trükközik, de egyébként is összefolyik a sok hasonló, sehova se tartó melódia, ezért hamar elterelődik a figyelem a különböző tételekről. Nincs értelme küzdeni ellene vagy elemezgetni. Ez egy nagyobb átláthatatlan egész, csak hagyni kell elveszni az agyat és engedni a csábító kalandozásnak. Elvágyódás, nosztalgia, megnyugvás, film noir, kávéházi hangulat. Ilyesmik jutnak eszembe. Meg a Ragyogás legendás bárjelenete. Valamiért nem megy ki a fejemből. Olyan biztonságot adó érzés fog el mikor hallgatom, amire eddig még nem volt példa. Felőlem mehetne végtelenített szalagon is.

Spacemen 3
Sound of Confusion
(1986)

Ahogy kezdődik, az egy csomó zenei kúlságot felvonultat amiért nagyon odavagyok. Férfias rock, torzított gitár zúzós riffekkel, rideg hangzás és az egyik legfontosabb: tökös, nemtörődöm frontember, akinek a helyébe szívesen odaképzeli magát a sztahanovista irodista. Szerelem első hallásra. A folytatásban lazán dallamos, lüktetően ritmusos, erősen pszichedelikus dalok következnek, de mindet áthatja a koszos, zajos textúra. Az ének a kitartott hangokkal egyszerre fülbemászó és megfoghatatlanul egyedi. Mondanom sem kell, egy Depeche Mode-on és Joy Divisionön felnőtt fiatalember számára, igen megnyerő a koncepció így egyben. Csak úgy árad belőle az energia és kreativitás. A punk utáni, lecsengőben levő ihletett időszak egyik legfinomabb gyümölcse. 40 percnyi tömény anyag. Abszolút előnyére válik az album rövidsége és ráadásul nagyszerű az íve. Könnyen pontokba szedhető a számoknak megfelelően: 1. ütős, lényegre törő indítás > 2. dallamos átvezető, kis ízelítő abból, hogy mi is következik > 3. & 4. a csúcspont, az együttes egyediségét meghatározó mestermunkák > 5. a sokoldalúságot bizonyító váltás > 6. átvezetés, megágyazás a hatásos zárásnak > 7. a bizonyítás, hogy az eddig hallottak az örökkévalóságnak készültek. Most csak egy számot linkelek be. Azt a bizonyos elsőt. Ha ettől nem jön meg hozzá a kedv, akkor nincs értelme foglalkozni vele. Benne van minden a Sex Pistolstól a Joy Divisionig. Plusz még egy kicsi.

Black Lips
200 Million Thousand
(2009)

A Black Lips kétségkívül napjaink egyik legkarizmatikus együttese. Ősi erőből táplálkozó, zsigeri számaik között olyan eget rengető, gigaszuper, top slágererek vannak mint pl. a Mr. Driver (cloud). Nem tökéletesek a lemezeik, mert általában van egy csomó töltelékszámuk, de ezen az albumon nincs! Ez sokkal egységesebb, mint az általam ismert másik kettő (Arabia mountain, Good bad not evil). Valószínűleg komolytalan idióták, az alapján amit hallani lehet róluk, viszont piszok tehetségesek. Olyan elementáris érzékük van a zenéhez, ami nem mindennapi. Azt hiszem hozzájuk és a zenéjükhöz egyáltalán nem illik az, hogy valaki hosszasan filozofálgatva kielemezze azt, úgyhogy inkább itt van pár ízelítő belőle: Let it grow, Body Combat (tube). Hangerőt fel!

John Maus
We must become the pitiless Censors of ourselves
(2011)

Most már megtanultam, hogy legkésőbb a lelkesedés lecsengő időszakában meg kell írni a recenziót, mert utólag nehezebb összeszedni a gondolatokat. Be voltam indulva erre az albumra és tervezgettem, hogy mit hogyan írok, miként hasonlítom össze a hasonlóan zseniális Ariel Pink albummal, de aztán eltelt egy-két hónap és most itt tartok. Vagyis ott, hogy még mindig hallgatom és ugyanúgy csak azt tudom mondani, hogy rohadt jó. 80-as évek hangulatból összetákolt, energikus kavalkád. A zeneszerető embernek ez egy kánaán. Az a fajta utazás ami folyamatosan visz előre. Nincsenek mélypontok, csak elválaszthatatlan számok egymás után. Ötletek rövidebben és hosszabban kifejtve. Szerencsére inkánn rövidebben, mert nincs túljátszva, feleslegesen ismételve semmilyen rész. Összefoglalva a lényeget: Rövid, velős, változatos, koncepcióként eggyé állnak össze a számok, íve van, inspiráló, gondolkodtató. Mit lehet ennél többet várni?

Beach House
Bloom
(2012)

Nehezen adja magát, de idővel egyszerűen belém égnek a dallamok. A látszólag egyszerű számok olyan mélységet hordoznak magukban, ami csak ötödik, hatodik hallgatásra esik le igazán. Nem lehet leírni, de egyszerre ad megnyugvást, feloldozást, nosztalgiát, keserűséget, örömöt és katarzist. Szinte példátlan, hogy ennyi zseniális számot tudnak négy albumon keresztül, végig változatosan hozni. Mindig pont annyit fejlődnek amennyit kell. Korábban is sejtettem, de most már világos: ők ketten egy más ligában játszanak. Kicsit mindenki felett állnak, átlátva a halandók feje felett, a kirakóst könnyedén rakják össze. Minden idők egyik legjobb együttese. Az idő majd úgyis igazolja. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy egy lehelettel gyengébbnek érzem mint az előző [A+]-os Teen Dreamet. Úgyhogy ez így most csak simán tökéletes.

A Winged Victory for the Sullen
A Winged Victory for the Sullen
(2011)

A hazaérkezés, a nyugalom zenéje. Ahogy felcsendül a barátságos, örök harmóniát sugárzó zongora, tudom, hogy ez az ami nekem kell. Megérkeztem és többet nem is akarok elmenni. Az utóbbi idők legjobb ambient lemeze. Repetitív, úszó, búgó dallamokon finom, de játékos billentyűjáték és hegedű. Jó a dinamika és egy ilyen komoly zenénél bizony kell is, mert nagyon okosan játszanak a hangsúlyokkal. A Stars of the Lid zenéjére hasonlít legjobban (nem véletlen, a duó egyik fele tagja a Lidnek), csak kicsit dúsabb, több a hangszer. Kövezzenek meg a rajongók, de szerintem egy szinttel feljebb léptek ezzel. Izgalmasabbá, szerethetőbbé és egyben valahogy emberibbé is válik. Itt csupán háromdegyed óra a játékidő, ami szintén jót tesz a hallgathatóságnak. A Lid legnagyobb problémája a lemezeik hossza és monumentálissága. Egy két lemezes, kétszer egy órás lemeznél, nehezen tudom eldönteni, hogy hogy álljak neki. Itt szépen felvezetik a lényeget, a csúcspont is a helyén, a Steep hills on vicodin tears egyszerűen túlárad a gyönyörűségtől. A végére, egy szép hosszú számmal teljesen ellágyul, majd szépen lassan elmúlik. Bensőséges, intim zene. Kizárólag egyedül ajánlott hallgatni, jó hangrendszeren vagy fejhallgatón. Sokszor.

Colin Stetson
New History Warfare vol.2: Judges
(2011)

Colin Stetson virtuóz zenész, a szaxofon specialistája. Experimentálisan csapongó dallamokat játszik, igen, ez bizony avant-garde. Nem kell megijedni tőle, mindenképpen érdemes kipróbálni. Egy hangszerrel képes kitölteni a teljes teret, hihetetlen a technikája. Improvizatív a játéka és kalandozó. A számok nagy része meglepően nagy tempójú és repetitív, de az ütősök hiánya miatt inkább egyszerű fülkényeztetés, mintsem táncra hívó muzsika. Köztük néha spoken word és ima szerű, érdekes női ének. Jó kis közjátékok, előrébb viszik az anyagot. Annyit épp hozzátesznek, hogy a zene ne legyen túl sűrű, de kellően rövidek ahhoz, hogy ne vonják túlságosan magukra a figyelmet. Technikailag nagyon ott van a lemez, elképesztő mélyre lemennek a hangok. Terjeng valami pletyka 24 (!) mikrofonos felvételről is, még elképzelni is nehéz, hogy mire használ ennyit. Elcsépelt kifejezés, de ez tényleg egy igazi utazás. A legérdekesebb, hogy más hangszer nem is nagyon van, hiányérzetnek még sincs nyoma. Vonzza a figyelmet, muszáj maximálisan odafigyelni rá. Ja és az egészet élőben vették fel. Tisztelet és megbecsülés, ez egy zseniális album.

Tamikrest
Toumastin
(2011)

Nem bírom a bluest, mert egyszerűen nem az én világom. Nem igazán bírom az afrikai zenét se, pedig próbálkoztam már pár stílussal és előadóval onnanfelől. Ez viszont maga a csoda! Igen, azért mert ez mindkettő egyszerre és tetszik is. Finom és részletes, minden hangnak megvan a helye. Jó zenészek csinálják, profi az előadás. Az énekből nyilván egy mukkot se értek, de nincs is szükség rá. Még azt se mondanám, hogy jó hangja van az énekesnek, de ad egy erős, hamisítatlan afrikai alapot. Aztán jön a kórus ami megerősíti egy erős törzsi hatással és ez persze húz magával végig. Mindenből merítenek egy kicsit és átformálják a saját világukra. Megvan az ív, albumként is szuperül működik, de a számok nagy része önmagában is megállja a helyét. Jut eszembe, nem emlékszem mikor hallottam utoljára ennyire erős nyitányt. A hangulat teljesen egyedi, egy igazi remekmű. Nem úgy mint a borító! Mert az viszont valami katasztrófa.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése