Zenenapló - A+ kategória

The Cure
Pornography
(1982)
Inkább csak hangulatokban tudok a zenére gondolni, kevés olyan lemez van, amit kötni tudok valamilyen életeseményhez vagy segített átvészelni egy nehéz időszakot. Ez az egyik kivétel. Kislányom korai születése alapjaiban változtatta meg az életünket, ez nem különös mondjuk, mindenkivel így lenne. De ez itt most egy zenével foglalkozó bejegyzés. A zenében pedig úgy sikerült feldolgoznom a feldolgozhatatlant, hogy 4-5 napig csak ezt az egy lemezt hallgattam. Külön érdekesség, hogy előtte egyszer sem hallottam! Véletlen vagy megérzés, nem tudom. De annyira passzolt az egyetlen egy cél felé koncentráló énemhez, hogy nem tudtam elereszteni, teljesen legyűrt ez a hangulat. Az egyetlen kapaszkodó. Közönyös érzelemmentesség, kitörési pontot kereső betonstabil ritmusok, rideg, kíméletlen gitárszólamok és R. Smith felsőbbrendű éneke, tanításai. Az előbb véletlen ránéztem, hogy Robert Christgau C-t adott rá, a Rolling Stone másfél csillagot.

Youth Lagoon
Wondrous Bughouse
(2013)
Egy teljesen más világba repít. Varázslatos, apró lények bukolikus életébe láthatunk bele. Mélyen. Úgy, mintha valójában ott lennénk. Az életük szörnyű és fenséges egyszerre. Ahogy figyelem őket az ötven percen át, látom, hogy mennyi mindent csinálhatnék másképp, mennyi minden működik rosszul a világunkban. Amíg tart, távolinak tűnik minden kicsinyes veszekedés és önzés. Amíg tart, látom Szijjártó Péter tekintetében a megbánást. Érzelmek gazdag spektrumán szalad végig finoman, bensőségesen, végig töretlen ívvel és megkérdőjelezhetetlenül. Az egység, ami az egyes fejezetek között érezhető, rendkívüli ritkaság. Se elvenni, se hozzátenni nem lehetne. Ritka eset az is, amikor még az első intenzív hallgatási időszakban ilyen könnyedén ki tudom mondani, most még sincs semmi kétségem afelől, hogy megérdemli. Ez az egyik legjobb lemez amit valaha hallottam.

Macintosh Plus
Floral Shoppe
(2011)
Az utóbbi évek talán legnagyobb koppanása. Nem az előadóé, hanem az államé. Nem, Orbán Viktornak a legkevésbé sincs köze hozzá. A lényeg, hogy van még újdonság, van még, ami meg tud lepni. A zenei részletek loopolása - merthogy erre épül a lemez nagyja - a legtöbbször idegesítő vagy vicces. Idegesítő, amikor erőszakosan, tolakodóan repetitív (pl. Fennesznél is előfordul), vicces amikor a hosszabb részleteket bénán összetologatják. Hogy jól működjön, előbbit absztrakt formába kell önteni (vagy a hagyományos zenéhez nagy mértékben hasonlatossá tenni), utóbbira működő példát még nem hallottam. Eddig. Leírhatatlan élmény, egy olyan csoda, amit az embernek tényleg hallania kell, mielőtt halandó teste végleg az enyészetté lesz. Valami írástudónak tanulmányt kéne hegesztenie róla.

Cyclobe
Wounded Galaxies tap at the Window
(2010)
Ha egyszer ráveszem magam és összeállítok például olyasmit, hogy top 10 legmaradandóbb zenei élmény, a Cyclobe1999-es Luminous Darkness című lemeze nagy valószínűséggel bekerül. Ez sokat elárul az együtteshez való hozzáállásomról. Rajongani azonban nem nagyon tudtam értük, mert lehet, hogy az az album maga a csoda, de azóta összesen egy kevésbé jó (ám néhol zseniális) saját LP-t (The Visitors, 2001) és két kollaborációban készült, felejthető lemezt adtak ki. Aztán nemrég eszembe jutottak és gondoltam utánajárok, van e valami új a házuk táján. A végeredmény itt a boncasztalon, de boncolásra semmi szükség. Olvasni róluk esélytelen, alig kapnak valami teret a nemzetközi zenei sajtóban. Annak idején is a Coil kapcsolat miatt bukkantam csak rájuk, nagy szerencsémre. Kerülgettem egy ideig, belehallgatgattam, de mivel tartottam tőle, hogy csalódás lesz, csak tologattam tovább. Aztán egyik este, vagyis inkább éjszaka, meghallgattam. Éjszakai zene, ehhez nem fér kétség. Ihletett pillanat volt, már ha lehet ilyet mondani műélvezetről beszélve. Dark ambient, experimental, post-industrial. Ilyesmikkel illetik, de felesleges próbálkozni, nem lehet megközelíteni a hangulatot holmi tagekkel. Annyira kísérteties és sötét, hogy szinte megijedtem tőle. Komolyan mondom, körbe kellett néznem néhányszor a szobában, hogy biztos egyedül vagyok e. Az első szám nagyon finoman indít, bekerít, észre sem veszed és szépen lassan bekúszik a bőr alá is (klikkre meghallgatható). Hideg, borzongató sci-fi koncepció. Futurisztikus hangok kavalkádja vonul végig a hosszú, íves számokon, összesen háromnegyed órában. Folyamatosan megújul, mindig meglepetést okoz. A negyedik szám (megjegyezhetetlenül hosszú a címe) például, az elején gigászi fémes zajokkal indít, ami tényleg a frászt hozza az emberre, aztán finoman átvált egy kis improvizatív sejtelmes zongorajátékra, majd egy hipnotizált hangú, nemtelen gyerek ismételget bágyadtan valamit, nagyon idegenül hangzó nyelven. Nincs kétség, ilyen a találkozás a földönkívüliekkel. Nekik elhiszem. A szám végére ez a három fő motívum egy olyan egységgé olvad össze, amit nem is kísérlek meg leírni. Fantasztikus és inspiráló. Lenne mit tanulnia a glitch, drone és egyéb hasonló műfajok tucatelőadóinak. Azt hiszem nincs értelme tovább fokozni, egyszerűen le a kalappal. Muszáj leírni a nevüket: Stephen Thrower és Ossian Brown. Nagyon ritka, hogy ugyanazok kétszer is, ennyire beletaláljanak a közepébe. Tökéletes.

Megjegyzések