2012. március 5.

Zenenapló - B– kategória

Blood Orange
Freetown Sound
(2016)

Túl simulékony és megalkuvó, túl légies, de annyira, hogy csak úgy észrevétlen elillal a fülem mellett. Amúgy kb. ugyanazt hozza mint az előző lemez. Nekem nem kell belőle kettő.

Floating Point
Elaenia
(2015)

Sok vizet nem zavar, de legalább nem szar.

The Rapture
In the Grace of Your Love
(2011)

Jó ez. Zeneileg tök okés, de a dallamvilág nagyon nem fekszik nekem.

Prince
Controversy
(1981)

Not my cup of tea.

Shamir
Ratchet
(2015)

Van olyan hangulat, amikor ez működőképes, de ez az izgágasága alapból elég fárasztó. Sok a töltelék is.

Thundercat
The Beyond / Where the Giants Roam
(2015)

Ezt a lemezhosszúságot nehezen értelmezem, ahogy ezeket a rövid, semerre se tartó számokat is.

Cymbals Eat Guitars
Lenses Alien
(2011)

A többi lemezük idővel nagyon betalált, de ezzel hiába nyűglődök, egy megveszekedett dallamot nem tudok megjegyezni belőle.

Woods
Bend Beyond
(2012)

Ez az az együttes, aminek ha egy lemezét ismered, az összeset ismered. Egyet már ismertem korábbról, úgyhogy ez kuka.

The Men
New Moon
(2013)

Ez az az együttes, aminek ha egy lemezét ismered, az összeset ismered. Egyet már ismertem korábbról, úgyhogy ez kuka.

The Fresh & Onlys
Long Slow Dance
(2012)

Tulajdonképpen semmi kedvemre valót nem találok ebben a lemezben.

Erlend Øye
Legao
(2014)

A sejmes hang és a regis dallamok önmagukban nem elegek ahhoz, hogy kevés ötlet mellett elvigyenek egy lemezt. Kellemes meg minden, de eléggé B-oldal fíling.

Björk
Vulnicura
(2015)

A nyitó Stone Milketnél felsóhajtottam, hogy végre! Rendes számokat ír! Dallamok, klasszikus Björk ének, szép szerkezetű alap és így tovább. Visszatért ahhoz, amihez mindig a legjobban értett, vagyis alternatív pop-dalokat ír. Aztán gyorsan lekonyult a szám széle, mert sajnos egyáltalán nem ez a helyzet. Ez az egyetlen kivétel. Majd minden szerzemény említésre se méltó, improvizatív, szerkezet nélküli maszturbálás. Valamilyen szinten megértem, mert amit el lehetett érni az alternatív popban, azt már elérte. Kalandozik amerre kedve tartja, és én maximálisan tisztelem érte. Csak sajnos ezen az úton én már nem tudok vele tartani. Ezt írtam róla valamikor pár hónapja. Aztán csak bekerült még párszor a lejátszóba, és valahogy sose került ki végleg. Nem tudom azt mondani rá, hogy jó, de inkább elteszem későbbre, hátha mégis megszeretem.

Mount Eerie
Clear Moon
(2012)

Hogy? Valaki mondott valamit? Tessék? Hangosabban! Nem hallom! Még mindig! Micsoda? Halló?!?!

Deerhunter
Fading Frontier
(2015)

Most mondja azt valaki a korábbi lemezeiket ismerve, hogy ez egy élvezetes, neadjisten előremutató album. Totál középszerű és lagymatag.

FKA Twigs
M3LL155X EP
(2015)

Ahogy az albumnál mondtam, ez az EP meg is erősít benne, szóval nem tudom hogy van e még jó lemez ebben a projektben. Zeneileg egész érdekes, de közel se olyan jók a számok, mint a debütáló LP-n. Kb annyi marad meg az egészből, hogy Hold that purse for me!. Utána kellett járnom, hogy nem purse, hanem POSE! Beszarás!

Paavoharju
Joko Sinä Tulet Tänne Alas Tai Minä Nousen Sinne
(2013)

A furcsa, semmihez sem hasonlítható, bágyadt, kalandozó, elvarázsolt előd után ez számomra elvesztette az egyediségét és átváltott valami karattyoló rappel megtámogatott nihilbe. Nem jó váltás, pedig néhány érdekes zenei megoldás még most is van.

Kurt Vile
Smoke Ring for My Halo
(2011)

Tudja fene miért, de ezt is meghallgattam Miszter úgyteszek mintha rettentő egyedi lennék és ezért közepes mértékben furcsán hajlítom az énekem és közben meglehetősen unalmasan pengetektől. Nem rossz ez, tudom én, de egyszerűen nem bír lekötni.

Heathered Pearls
Body Complex
(2015)

A nyitás és a 4/4 legszebb korszakát idéző Sunken Living Area elég erősen megvett, de a nagy fellángolás után, sajnos csalódni kell a lemezben, ugyanis nem mer tovább lépni és megmarad a 2000-es évek elején már elhasznált mintáknál és szerkezeteknél. Rögtön a 3. Interior...-ba olyan béna ütemhangot sikerült belerakni, hogy attól rögtön elmegy az életkedvem. Nem egy rossz lemez, de a tuctuc mellé nem jutott elég fantázia, úgyhogy igazából csak a lehetőség volt adott, élni már nem sikerült vele.

Wavves x Clood Nothings
No Life for Me
(2015)

Azt hinné az ember, hogy két ilyen izgalmas együttes kollaborációjából valami érdekes sül ki. Aztán nem.

Oneohtrix Point Never
R Plus Seven
(2013)

Jó párszor meghallgattam, időt is hagytam neki, mégsem jön be. Nincs semmi struktúra, nem tetszenek annyira a használt hangok se, pedig ez létfontosságú lenne ennél a stílusnál. Összességében nem rossz ugyan, na de nem is jó.

The Orb
Moonbuilding 2703 AD
(2015)

Jó, ez így OK, de nálam bőven túllépi a keretet a sehova tartó, végtelenségével. Pedig nem rossz anyag, helyenként tetszik, úgy mondanám.

SBTRKT
Wonder Where We Land
(2014)

Zeneileg rendben, vannak ötletek, de a dalok, a dallamok nem tetszenek.

Daugh Gibson
Carnation
(2015)

Nem rossz ez, csak kissé semmilyen. A zenében most is vannak jó ötletek, a dalok viszont lagymatagok. Négy maradt meg a tizenegyből, azok szokás szerint főnixmadárként új életre kelnek a lehúzó körítés nélkül.

Scott Walker
Scott 4
(1969)

A jobb számokat már ismerem a híres válogatásról, a többi meg nem elég érdekes. Scott az Isten, by the way.

Steve Gunn
Way Out Weather
(2014)

Van néhány jó pillanat, de azért olyen öreg nem vagyok, hogy ezt hallgassam. Akik ezt istenítik, teljesen másért szeretnek zenét hallgatni mint én.

Rheingold
R.
(1981)

Pár muzsika igencsak belepöndörödött az agytekervényembe, de szó sincs itt mesterien megkomponált szerzeményekről vagy lemezről.

Spoon
They Want My Soul
(2014)

Számomra a Spoon olyan együttes, amelyik mindig ugyanazt a lemezt csinálja meg. Kicsit unom már őket és nem értem mit zabálnak rajtuk.

Hundred Waters
The Moon Rang Like a Bell
(2014)

Ez az éteri, selymes, sehova se tartó, közepes alatti ingert kiváltó elektrobigyó nagyon nem jó időben talált meg, mert abszolút nincs türelmem foglalkozni vele. Illetve elég gyengék a dallamok, nehezen megjegyezhetőek, kevés a jó zenei ötlet is és ami előfordul az is ismerős máshonnan. Továbbá túl hosszú és túl egyhangú.

Courtney Barnett
Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit
(2015)

Főleg a végére válik nagyon unalmassá és szenvedőssé, de igazából a jobb részek se annyira kiemelkedőek, mint sokan hangoztatni próbálják. A Small Poppies például tök jó lenne, csak amíg felpörög, rég elvesztem az érdeklődésemet. A java meg simán középszerű, elakarok valamit mondani típusú singer-songwriter dal. A hangszerelés totál nulla. Azt mondtam már, hogy unalmasak a számok? Csak a Pedestrian marad meg.

Clark
Clark
(2014)

Ahogy szokott lenni, a technós konvencionális számok nem érdekesek, de amúgy van benne spiritusz csak elvész a sűrűben az ötlet. El kéne szabadulni a kötöttségektől.

White Lung
Deep Fantasy
(2014)

A címre reagálva, semmi fantázia nincs benne. Biztos velem van a baj, de annyira unalmas, középszerű és minden ízében ösmerős, hogy képtelen voltam kettőnél többször végighallgatni. Na nehogy már a gyerekkoromban megunt TV-rock metállal való dúsítása olyan nagy szám legyen 2014-ben!

Soisong
xaj3z
(2009)

Érdekes projekt, csak elvesznek a részletekben. Sleazy-nek nem egy jobb projektje volt ennél. A Dtorumi, nagy szerelem azért.

Quilt
Held in Splendor
(2014)

Kicsit cuki, kicsit ügyes, kicsit dallamos, kicsit unalmas, kicsit egyhangú, kicsit lelombozó.

BIS
Data Panic Etcetera
(2014)

Izgága, zajos, gitár-pop. Inkább idegesítő, mint jó.

Cool Ghouls
A Swirling Fire Burning Through The Rye
(2014)

A popos részek jók, amúgy uncsi.

KLF
Chill Out
(1991)

Mindenkinek megvan a maga szívébe zárt Chill out lemeze. Nekem nem ez az.

Weyes Blood
The Innocents
(2014)

Érdekes énekhang, egy darab eszméletlen jó szám, a többi, hát kuka.

Ariel Pink
Pom Pom
(2014)

Nem igen sikerül leszűrni semmit a nagy kavarodásból. Maximum annyit, hogy Ariel Pink is megtorpant és lényegében önmaga ismétlését adja el, most már X-edszerre. Még nem az irritáló minőségben, de sajnos valóban elvesznek a jó ötletek a sűrű masszában. Bizony eljött az idő, most már kétségtelen, hogy rájátszik az őt övező kultuszra és ezáltal elvesztette természetességét. Mutasson benne valaki olyat, amit még idáig nem csinált meg kicsit másképpen! Vagy egy olyan számot amiben nem ront el valamit a túlburjánzó aktivitással! B- Szerk. 15.03.06: Azért egész sok számot meg-meghallgatok róla még most is, úgyhogy inkább legyen B.

You'll Never Get to Heaven
Adorn EP
(2014)

Legnagyobb bajom ezzel a szuper kis EP-vel, hogy képtelen vagyok beilleszteni a zenehallgatási szokásaim közé. Egy modern szintipop sláger, egy remek, tiszteletteljes lassú feldolgozás, egy kis drone-os ambient löket, egy albumtöltelék középtempós szinti sejtelmesség, egy rövid, szomorkás zongorajáték és egy glitch zárás. Mindez nem egész 18 percben. Egyszerűen rossz helyen és rossz időben. Egy album részeiként ellenben jól működhetnének.

Tim Hecker & Daniel Lopatin
Instrumental Tourist
(2012)

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezt a lemezt fél évente meghallgatom. Csak nem tudom minek. Mindegyikőjüknek van jelentősen jobb albuma és így együtt nem adódik össze a tehetségük. Ez nem és, hanem vagy kapcsolat. Kihallani, hogy melyik részt melyikük csinálta. Vannak szép pillanatok, de elvesznek a kidolgozatlan számok között. Na most akkor végleg megszabadulok ettől a lemeztől.

Doss
Doss EP
(2014)

Nem mondom, hogy nem mosolyogtam meg, de ennek így iróniától, továbbgondolástól, újítástól mentesen nincs létjogosultsága 2014/2015-ben. A 90-es években maybe.

Lewis
L'Amour
(2014)

Egész pofás kis altató. Megvan benne a spiritusz, a haladás, a hangulat. Csak sajnos a végelgyengülés utolsó óráit húzók energiaszintjén működik. Hát kell ez nekem? Noooo!!!

Leon Vynehall
Music fot the Uninvited
(2014)

Az első szám a szépen összevagdosott hegedűs játékkal elhiteti, hogy itt valami érdekes, formabontó, újító jellegű elektronikus zene lesz. Aztán a földbe döngöl a régies megszólalású house darabokkal. Amik egyébként nem is rosszak, csak - ahogy mondani szoktam - mit keresnek itt 2014-ben irónia, kacsingatás és egyéb mellékzönge nélkül?

Perfume Genius
Too Bright
(2014)

Nem rossz, de túl sok benne a céltalan szenvedés. Mostanában sokszor érzem ezt olyan zenék esetében, amely mélyebb érzelmeket próbál közvetíteni. Gyanítom én is sokat változtam, de itt a számok nagy része egyszerűen nem mond semmit. Még szerencse, hogy rövidek. A Queen maradt csak meg róla.

Shabazz Palaces
Lese Majesty
(2014)

Van hogy elkap a ritmus és tetszik a hangzás, de ismerem már magam annyira, hogy tudom, hogy ezt hiába erőltetném.

SD Laika
That's Harakiri
(2014)

Ez a huszöt év alatti, kísérleti zenével teletömött fesztiválra járó emberek és Aphex Twin kivételével nem sokaknak lehet érdekes. A repetitív, dallamosabb részek működgetnek, de mint album vagy egyáltalán mint számok, közel se.

J Mascis
Tied to a Star
(2014)

B oldalas számok gyűjteménye. Közelében sincsen a Several Shades of Why zsenialitásának. Megmaradt a szentimentalitás és a mélabús, keserédes szenvelgés. Nehéz műfaj ez, nehéz megtalálni az egyensúlyt. Még J Mascisnak se mehet mindig.

Kindness
Otherness
(2014)

Első pár hallgatásra nagyon furcsa, mert teljesen más, mint amire számítottam. Rossz az emlékezetem, mivel az előző lemez is ilyen ambivales volt, csak nekem a két meghagyott szám alapján a lendület maradt meg. Kimért, lassú a tempó és a legnagyobb pozitívum, hogy igényes a megszólalás, szépen szól. Viszont a lopkodás még mindig jellemző (Blood Orange pl.), erős koherencia a dalok között nincs. Azért vannak közepesen szép szerzeményei, de annyi már biztos, hogy nem lesz egy nagy szerző belőle.

The Antlers
Undersea EP
(2012)

Túl lassú, túl szomorú, túl egyhangú, túl ismerős. Ahogy mondani szoktam, semmit nem tud hozzátenni a korábbi munkáihoz.

Wand
Ganglion Reef
(2014)

Itt van egy psych-rock-pop izé, a hangsúly a pszichedelián van, és nem áll jól nekik a pszichedelia. A zúzósabb részek szimpatikusabbak, ám erre pont nem fektetnek elég időt. Inkább tovább hippiznek több-kevesebb sikerrel. Próbálnak sok ötletet belegyúrni, de a dalok nem igazán állnak össze. Van benne minden, csak az arányok nem stimmelnek. Hát igen, ha ez a divat akkor ezt kell erőltetni, mi? Producercserét!

Kettel
Ibb & Obb Soundtrack
(2013)

Aki behatóan ismeri Kettel munkásságát, annak semmi újat nem tud mutatni. Sok benne az ismétlés, háttérzajnak viszont simán elmegy.

Earth
Primitive and Deadly
(2014)

Aki behatóan ismeri az Earth munkásságát, annak semmi újat nem tud mutatni. Felesleges ismétlés, maximum háttérzajnak megy el.

The Veils
Sun Gangs
(2009)

Az első két album magával ragadóan keserédes, mélyen érzelmes dalai a 3. próbálkozásra átfordultak céltalan szenvelgésbe és önismétlésbe. Na nem annyira, hogy ne legyen elviselhető, de ilyen ócska, unalmas kezdést, mint itt az első két szám... Nehéz az ilyesmi túltenni magát az embernek. Az It Hits Deep, a The House She Lived In és a záró Begin Again menti a menthetőt és visszahozza az ismerős, jól működő dallamokat, a többi azonban nem tud semmit hozzátenni az egyébként rendkívül szimpatikus banda korábbi lemezeihez.

Baths
Obsidian
(2013)

Végül is elég jól összepakolt, szépen szól, profi munka. Csak ne lenne ilyen közhelyesen átlagos és keserédes. Lehet, hogy csak nekem lett ebből elegem, de azt érzem, hogy pont egy bizonyos célcsoportra belőtt érzelmeskedés akar lenni és ez nem túl szimpatikus. Korai elődje talán a Funkstörung Disconnectedje volt. Na az 1000x jobb, de ezt talán nem kell mondani.

The War on Drugs
Lost in the Dream
(2014)

Tipikus esete az iránytévesztésnek. Az első két szám lendületessége telitalálat. Főleg a Red Eyes ami teljesen odaver. Elkap a milyenfantasztikusazélet érzés, közben beötlik a gondolat, hogy bizony elképzelni sem tudom, hogy ez a lemez elromoljon. És mégis elromlik. Nem kicsit, viszont kurvára. Teljesen összemosódnak a számok, céltalanok; csúszómászó spanyolcsigák gyülekezete. Van ahol felvetődik egy szép rétegelt elszállás lehetősége (Disappearing), aztán megint összeomlik és átmegy valami öncélú igényes zenélésbe Bob Dylan imitálással. Részemről ennyi nem elég.

18+
mixtap3
(2013)

Vannak még olyanok akik próbálnak szélesíteni az érzelmi skála már amúgy is igen terebélyes skáláján. Ilyen a 18+ is. Ezek még nem létező vagy legalábbis számomra egyelőre értelmezhetetlen hangulati elemek. Néha Trickyre emlékeztet és ilyenkor jó. Talán a túlzott minimalizmus miatt vagy a veszélyesen merész énekek azok, amik eltántorítanak tőle. Ugyanakkor jó iránynak tartom ezt, még ha annyira süt is róla, hogy a városi lét kényszeríti az ember gyerekét egyre messzebb a konvencionálistól. Ez a természet rendje. Egyre betegebbnek, egyre extrémebbnek kell lenni, hogy kitűnjön valami a tömegből. A sors iróniája, hogy a normál hosszúságú (Oixu, Almostleaving, Dry), hagyományosabb jellegű számok a legjobbak. Na merre mennek tovább?

Amon Düül
Phallus Dei
(1969)

A krautok közül ez elég jól öregedett, pedig nem igen jellemző rájuk. Van olyan szürreális és avantgárd az ének, hogy jól ki tudja egészíteni az anélkül mára elég kopottas, de korrekt alapokat. A német nyelvről inkább nem is mondok semmit. Mindenesetre megértem azokat akik anno nagyon beleszerettek. Nekem nagyon nosztalgikus hatású sajnos, ezért nem tudom igazán élvezni.

Burial
Truant / Rough Sleeper
(2012)

Hol van a számok eleje? Hol van a vége meg a közepe? Mert tök jók az alapok és kurvajól szól meg minden. Furcsa ez a két szám így, hogy fel van osztva x részre. Érdekelné a tökömet, nem zavart ez a My Bloody Valentine EP-knél sem, de ott irdatlan jók a számok. Ez inkább csak egy agymenésnek tűnik. Jól beszívott aztán összedobta az anyagot egy éjszaka.

Darkside
Psychic
(2013)

Próbáltam áltatni magam azzal, hogy majd megszeretem, de nem ment. Ez nekem túl lagymatag, túl céltalan, túl személytelen. Persze közel se reménytelen, de nem éri meg belefektetni az időt. Túl jól ismerem az érzést, amikor két év elteltével csak hümmögök, hogy hát ezt meg minek hallgattam annyit.

La Düsseldorf
Viva
(1978)

Lüktet, visz magával, van benne erő is, de senki ne mondja, hogy nem megmosolyogtató a béna ének és az egész naivitása. Kortünetnek greath though.

Kurt Vile
Wakin on a Pretty Daze
(2013)

Becsületesen kiálltam a minimum három végighallgatást, de nem bírt meggyőzni. Javarészt a visszafogott és unottnak tűnő éneknek köszönhetően, egyszerűen unalomba fullad. De egyáltalán nem változatosak a számok se. Kicsit értetlenül állok az ajnározás előtt, mivel szerintem a Constant Hitmaker sokkal jobb volt. Ebből úgy néz ki bőven elég volt egy is nekem.

Rhye
Woman
(2013)

Tényleg fantasztikus hangja van, szinte simogatja az ember lelkét. Viszont a lemez első felén a gyenge (értsd: unalmas, jellegtelen) számok miatt üres pózolásnak tűnik az előtérbe tolása. Aztán ahogy elkezdődik a 3 Days… Abba nem lehet nem beleszeretni. Utána minden megjavul és felváltva kapunk tempósabb, lassab, viszont egyaránt szépen megírt és hangulatos számokat. Mintha más ember csinálta volna. EP-nek így jobb lett volna.

Forest Swords
Engravings
(2013)

Az előző lemez hasonlított egy bágyadt, fülledt nyári délutáni szunyókáláshoz, ami ehhez mérten teljesen időtlen. Itt nem érzek ilyen egységet, maguk a számok pedig ugyanúgy egysíkúak, mint korábban, úgyhogy a fő pozitívum elvesztése okán nem bejövős. Vagy hát az is lehet, hogy ebben ennyi volt és másodszorra már nem elég. Végül is mindegy, mert kuka.

Kettel
Unreleased 2002-2012
(2013)

A Last.fm profilomon látni lehet, hogy mennyire szeretem Kettel munkásságát. Ez a KORONG viszont rászolgál a nevére, vagyis nem véletlen, hogy a NÓTÁK lemaradtak a korábbi lemezekről. Egyáltalán nem rossz hallgatnivaló, kellemesek a melódiák, csak egyszerűen kevésbé jól sikerültek a darabok. Ha az egészet nézem, még rosszabb a helyzet, mert se eleje se vége... De állj! Nem Kettel lesz akit itt ekézni fogok. Mégicsak unreleased.

Rainforest Spiritual Enslavement
Papua Land Where Spirits Still Rule
(2012)

Javarészt az ingerküszöb alatt sistereg. Nehéz szeretni az ilyesmit, pedig ez sem egy alapból elvetendő darab. Variációk egy témára vagy micsoda. Mondjuk ezeket az egyen hosszú számokat tényleg csak egy érdemleges koncepcióval lehet magyarázni. Hmm-hmm. Szeresselek? Don't think so.

Anna Calvi
One Breath
(2013)

Ügyes lány ez az Anna, de az írói és a produceri tevékenysége hagy némi kívánnivalót maga után. Képekben gondolkozik és mint ahogy ilyenkor lenni szokott, azok a pár másodperces előre elképzelt részletek tényleg emlékezetesek és jól működnek. Viszont a számok egészként tekintve, nem nyújtanak kiegyensúlyozott képet és sajnos több a gyengébb darab a jól sikerültnél. Mondjuk a One Breath szimfónikus betétjét sem tudom komolyan venni.

iamamiwhoami
Kin
(2012)

Kicsit erőltetetten rájátszik a fura ének témára. Annyira azért nem zavaró. Tán azért sem, mert a zenei támogatás jobb az átlagnál. Sajnos nem sokkal, de azért nem egy rossz lemez ez. Annak ellenére is, hogy az alapok néhol a gagyi trance-szerű repertoárból táplálkoznak. Az In Due Order pl. tök jól indul a motorikus lüktetéssel, de nem tud kikeveredni belőle, nem alakul ki belőle semmi. Amikor jó, akkor azért, mert épp az ének jó (Sever) vagy azért mert rohadt jól eltalált a zene (Play), illetve mindkettő is előfordul egyszerre (Goods). Összességében rendben van kategóriás.

Savages
Silence Yourself
(2013)

Jók a csajok és kellően tökösek is a post-punkhoz (vagy mi a csudához), tehát a leglényegesebb pont kipipálva. Maguk a számok viszont inkább olyan itt legyen benne egy jó üvöltés, itt meg mondjuk legyen feszes grúv felépítésűek. Nem érzem az íveket, pedig technikailag és hangzásvilágra nagyon tetszik. Túl férfias, túl kötött, túl behatárolt ez így. Áhh, hők! Mindig elvetik a sulykot.

HAERTS
Hemiplegia
(2013)

Zola Jesus light. Kicsit poposabb, kicsit üresebb, de azért hallgatható. Se attól hogy meghallgatom, se attól hogy mellőzöm, nem leszek előrébb. Azért az All for You elég jó.

Electricity In Our Homes
Dear Shareholder
(2012)

Jól összepakolt, változatos, de értelmezhetetlen hangulatú izé. Lehet, hogy sokaknak bejön és nem is kárhoztatom őket érte. Lelkük rajta, de lehet, hogy ez maga az ördög műve. Nem tudom.

M.I.A.
Matangi
(2013)

Egy felhasználási módját tudom ennek elképzelni és ez valami extrém tánckoreográfia aláfestése volna. A rádióbarát szerzemények (Y.A.L.A., Bad Girls) tetszenek, a többivel nem nagyon tudok mit kezdeni sajnos. Ha fiatalabb lennék lehet, hogy rámozdultam volna.

The Strokes
Comedown Machine
(2013)

Elsőre valami förtelem. Korábbi önmaguk halvány árnyéka. Tele ismerős, hanyagul átgondolt kis résszel. Másodikra éppen az elfogadható szint alatt. Harmadikra sincs benne sok, de valami azért már dereng. Technikailag tök jó, de a dallamok nem ragadnak meg, nem gerjesztenek energiát. Végül aztán egész szerethetővé érik. Jónak azért közel se mondanám. Négy számot meghagytam.

Coyote Clean Up
Frozen Solid
(2012)

A groovos, végeláthatatlanul monoton számok tetszenek (számszerint 3 a 7-ből ), a többi nem. Előbbiekben némi újdonságot véltem felfedezni, utóbbiak viszont a techno korszak kellemetlenebb oldalát elevenítik fel bennem.

London Grammar
If You Wait
(2013)

Nagyon jó az ének, de túl dramatikus, túl komolyan veszi magát, a mélység meg nincs meg hozzá. Egysíkú és sablonos. Azért van rajta négy jó szám.

Wanda Group
Piss Fell Out Like Sunlight
(2012)

Improvizatív, de ahhoz képest azért nem rossz, csak olyan érzésem van, hogy ebből akár naponta tudna egy hasonlót csinálni. Így meg aztán mivégre?

Arp
More
(2013)

Egész váratlan irányokba kalandozik el, azt viszont nem mondanám, hogy előnyére válik. Túlságosan leül, pedig nem ezt ígéri az elején. Refrének, megjegyezhető dallamok nélkül, nekem érdektelenné válik elég gyorsan. Nem az én világom ez a lassú teázgatás. Például ott van a Dapné & Chlöe. Tiszta jó a szóló, de elrontja a gagyi Pa-pa-pa-pa-pa. A Gravity és a záró Persuasion energikus és a jó kis ritmusváltások mindjárt tetszetősebbek, mint a szenvelgő ének. Nagyon ambivalens.

Chvrches
The Bones of What You Believe
(2013)

Elfogadható. De hogy a fenébe lehet ilyet zenére mondani? Hát sehogy. Nem fogadták meg a tanácsomat és nem vártak sok évet amíg összejön annyi jó számuk, hogy megteljen vele egy album. A Lies annyival jobb, mint az összes többi számuk, hogy bűn egy lemezre rakni velük.

Austra
Olympia
(2013)

Voltak enyhe fenntartásaim az előző lemeznél is, itt pedig már nem csak a kis lábujj lóg ki, hanem az egész lóláb. Kicsit langyosabb számok, kicsit több áriázás és máris fals az összkép. Nem reménytelen, de most már biztos, hogy még egy új Zola Jesus se lesz belőle.

Wavves
Afraid of Heights
(2013)

Írjanak már végre rendes számokat! Amelyekben csak zúzni akarnak, nem működik. Dog, Afraid of Heights. Ilyen számok kellenek. Csináljanak már végre egy normális albumot, mert addig nagyon overrétid! Ugyanitt: nem vagyok biztos a következőben.

Volcano Choir
Repave
(2013)

Annyira azért nincs jó a Bon Iver, hogy a mellékterméke is belém férjen. Nyugodtan megkímélhették volna az emberiséget ettől. Legalább nem született volna ennyi sznob, erőltetetten rábeszélő elemzés.

Opossom
Electric Hawaii
(2012)

Nem rossz ez, csak épp olyan az alaphangulata, amilyet én nem szeretnék a napjaim alakítójaként számon tartani.Supergrass, Mercury Rev, Max Tundra, anyám kínja... Nincs új a nap alatt. Nameg ki is vagyok égve. Adjatok egy jó albumot!!!

Zomby
With Love
(2013)

DnB betétekre mondjuk ezen a szinten én már nem vagyok kíváncsi, akármilyen jól sikerültek. A Dedication pont attól volt jó, hogy elkerülte az ilyen kliséket. Egymás utáni trekkek váltanak ki Ae nosztalgiát, undort és modern idm élvezetet (dance nélkül leginkább). 1:20 nagyon sok egy ilyen lagymatag lemeznek.

King Krule
6 Feet Beneath The Moon
(2013)

Elképesztő a hangja, de tényleg. Erősen rá is játszik, ami viszont már nem annyira szimpatikus. A zene prünytiblues, erősen improvizatívnak tűnik, ahogy a lemez szerkezete is zilált és ötletszerű. Hiába, egy erős hang nem visz el egy egész lemezt egyéb erőfeszítés nélkül. Megjegyzem még, hogy nagyon nem nekem készült.

The Weeknd
Thursday
(2011)

Erős, kényszeres túltermelésben van szegény, ötlet meg tehetség viszont nincs annyi. Ha az új lemezt is meghallgatom, talán tényleg bebizonyosodik, hogy ő a jókor, jó helyen, és nem a vele született ősthetség.

The National
Trouble Will Find Me
(2013)

Tudni kell hol a határ, nálam többször már nem játsszák el ugyanazt. Korrekt, de önismétlő. Kiemelkedő sláger sincs rajta. Ennyike.

Ishq
Flowering Mountain Earth
(2012)

Randomish prüntyögés. Már túl vagyok ezen, nem tud meghatni.

Haunted Leather
Red Road
(2013)

Párszor meghallgattam, ott táncolt a határon, de nem bírok lelkesedni érte. Azért egy-két számot megtartok. Hallottam már érzés. Kicsit több basszus, groove, kicsit kevesebb elszállás jó tett volna a lemeznek.

Jon Hopkins
Immunity
(2013)

Túl nagyot merít. A komolykodó, hosszú kivárásokra játszó zongorás betét megnehezíti, stílusidegen, nem épül be szervesen a lemez amúgy viszonylag egységes többi részébe. Egyébként is túl hosszú az egy órájával, a 12 perces semmilyen Sun Harmonics-ot se értem, szóval kár érte. Ezek elhagyásával könnyebb, frissebb, lazább lenne. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy emlékezetessé akkor se válna.

Disclosure
Settle
(2013)

Zenetechnikailag teljesen rendben és van érzékük a dalok írásához is. Viszont a hangulat nekem ellenszenves és ez kinyírja az egészet. Nincs rajta mit csűrni-csavarni, egyszerűen hiányoznak ezek érzések belőlem, tehát üresnek tűnik.

Kindness
World, You Need a Change of Mind
(2012)

Erről nekem az igényes zene szófordulat jut eszembe. Kis lopás innen, kis lopás onnan, retró alapok, álmos dallamok amolyan úgyis megeszi a nép hozzáállással. (Miért gerjednek az emberek erre a beleszarok a világba énekstílusra?) Az Anyone can fall in love például egy rossz How to dress well paródia, a That's allright leírhatatlan nosztalgiaparádé, ami annyira rossz, hogy már majdnem jó. A Swingin' Party és a Cyan viszont véletlen tényleg jó kis grúvok. Sokat kellett volna még csiszolni ebből.

Nine Inch Nails
Pretty Hate Machine
(1989)

Meghallgattam, elismerem, hogy vannak érdemei, de számomra inkább csak annyit jelent, hogy tudomásul vettem a létezését és a hatását a későbbi zenékre. Nem jól öregszik. NIN egyébként Top 5 Overrated Bands of All Time listára biztos bejutó lenne.

Björk
Biophilia
(2011)

Minden tiszteletem Björké. Kevés olyan előadó van akinek annyi örömet köszönhetek, mint neki. Közel ötven évesen viszont azért már kinőhetne az ilyen gyerekes figyelemfelkeltésekből, mint a Crytalline végén a d'n'b betét. Persze tudom, hogy sosem hagyja már el. Kapcsolatunkat ezennel határozatlan ideig lezártnak tekintem. Pillanatokra felsejlik régi önmaga és eltalál számokban jó részeket, pl. a Thunderbolt egésze, a Virus refrénje stb. A másik oldalról meg ott van a Dark Matter féle unalmas dark ambient szerű izé, meg a Sacrifice, a Crytalline és a Mutual Core idegesítő zajongása. Kap egy [B-]-t és akkor rendben vagyunk.

Chvrches
Recover EP
(2013)

Korrekt, de ezen a szintem meg is marad. Semmilyen szempontból sem jelentős. Ha minden EP-jükön lesz majd egy jó szám, akkor pár év múlva összejöhet nekik egy albumnyi jó zene. Ennek azért nem lehet annyira örülni.

Pegasvs
Pegasvs
(2012)

Lendületes, vidám, de egyhangú. Amikor kicsit variálnak az alapkoncepción (kevesebb üvöltve visító szinti), egyből érdekessé válik. Vagy inkább ígéretesnek mondanám, mert azért lett volna még mit csiszolni azokon is. Kiiktatva az albumszerkezetet, pár számonként vagy egyesével hallgatva viszont csodálatosan működik.

Phèdre
Phèdre
(2012)

Az italodisco kevésbé szimpatikus végét fogták meg. Ötlet van, sajátos hangulat is, csak kár hogy értelmezhetetlen. Ahogy mondani szoktam, ilyen érzéseim nekem nincsenek. De nehéz is elképzelni, hogy bárkinek lenne. Szerkezetileg ígéretes, van benne agy, szóval fejlődőképesnek nyilvánítom őket. Azért kis betűvel megjegyzem, hogy egy gigasláger is van rajta. Tessék:

The Knife
Shaking the Habitual
(2013)

Már a klip alapján előre láttam. Kényszerbe kerültek és sajnos saját magukon nem sikerült túllépniük. Vannak olyan tehetségesek és okosak, hogy az eddigi vonal megismétlését, újrahasznosítását nem tartották járható útnak, tehát ráléptek az ilyenkor használatos kényszerpályára, és - ahogy már sok más, hasonlóan kiemelkedő lemezt produkáló előadó esetében is láthattuk - lemészárolták eddigi erényeik legvonzóbbikát, az ő esetükben a könnyedséget és a befogadhatóságot. Szigorúan a fejlődés fenntartása okán. Szóval őket is sújtja az A+ kategóriás album utáni identitásválság. Mondhatnak akármit, a tény, hogy az überklasszis Silent Shout már hét éve jelent meg, bizony ezt igazolja. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy hajlamos az ember utólag - akár a tudatosság legkisebb jelenléte nélkül is - megszépíteni az emlékeit. Tudniillik az első lemezük felejthető, a második csiszolatlan gyémánt, az idő közbeni filmzenéjük pedig egyszerűen unalmas volt. Persze nem zárhatjuk ki a képletből magát az időt sem. A túlkorosnak nem mondható testvérpár személyisége ennyi idő alatt rengeteget változhatott... Egy másik ómen volt még A Kés stílusához közel maradó 2009-es Fever Ray szólóalbum is, ami szintén előre vetítette, hogy Karin Dreijer szülőegyüttesében nagyobb változások várhatóak. És ahogy ilyenkor lenni szokott, az újságok, szájtok, blogok hosszú cikkekben igyekeznek összehegeszteni valami alátámasztást annak, hogy még maguknak is képtelenek beismerni a tényt: ennek már nincs akkora jelentősége. Én is sokszor léptem már ebbe a mocsárba, de folyamatosan próbálom elkerülni a sznobizmus visszataszító, ingoványos útvesztőjét. Ezért e felismerő/beismerő szösszenet. Ezek után mit lehet írni egyáltalán magáról a lemezről? Hát hogy nincs kedvem hallgatni. A Silent Shout azért volt kiemelkedően jó, mert könnyen befogadható, soha meg nem unhatóan megújuló és különleges. Ezzel szemben itt percnyi hosszúságú, kötelezően művészieskedő, majdnem teljesen néma hatásszünetek, bonyolult felépítésűnek álcázott szerkezet nélküli számok, alig elkapható refrének vannak, szóval nagyon más. Ez persze nem feltétlen jelent problémát. Ha valaki vevő a nehéz anyagokra, érzi a késztetést és sokszor meghallgatja, lehet hogy megnyílik a rejtett szépsége. Én viszont a magam részéről, (kissé tüntető jelleggel) bojkottálom a további ismerkedést. Ahogy az Autechre-t tudtam követni egész a mostani albumukig, azt a The Knife-fal már nem tudom megtenni. Az ideális albumhosszúság több, mint kétszeresével se tudok mit kezdeni, szóval inkább útjukra engedem a tesókat. Szevasztok!

The Raveonettes
Chain gang of love
(2003)

Biztos nem nagy leleplezés, de ez középszerű. Egész pontosan nulla számot tartottam éremlegesnek róla. Vannak majdnem tetszősek, de amik időben később - épp az ő hatásukra - születtek és én korábban ismertem meg, sokkal jobban tetszenek. Ez van. Time destroys everything.

Cian Ciaran
Outside in
(2012)

Majdnem sikerült elkapnia egy olyan szentimemtális, melankólikus hangulatot, ami már nekem is befogadható, de így összességében még a rövidsége ellenére is megfekszi a gyomromat. Martina Franca!

Todd Terje
It's the arps EP
(2012)

Indokolatlanul táncoltató. Sok mindenben különbözik egy tipikus tánczenétől és mégis. A klipben ő is valami hasonlóról vakerász. Vannak ilyen zenék, egyébként jó is lenne egyszer összegyűjteni őket elemzés céljából. Maga az Inspector Norse egy hatalmas nagy A, de sajnos a többi semmit nem tud ehhez hozzátenni, így csak [B-].

Cate Le Bon
Puts me to work
(2012)

Cuki és jópofa, egész ötletes, de azért kissé unalmas na. Annyira nem áll neki jól a túl sok melankólia. Három szám megmaradt a tízből.

Times New Viking
Born again revisited
(2009)

Ég és föld az Rip it offhoz képest. Ott a zajfüggöny mögött csinálhattak volna akármit, úgyis csak zaj lesz belőle. Itt viszont megpróbálnak énekelni és számokat írni, ami úgy néz ki nem az erősségük. Nem rossz, de nincs ami húzza, továbbá átérezhetetlen a dallamvilág. Jobban belegondolva a Rip it off is ilyen volt, csak ott annyira szarrá lett torzítva az egész, hogy új értelmet nyert és működött. Abban azért igazat adok nekik, hogy ezt csak egyszer lehet ellőni.

Mikal Cronin
Trouble in mind
(2011)

Szimpatikus produkció, de sajnos középszerű, ezért a kukában a helye. Az a baj, hogy az olyan számoknak, mint a Slow down vagy a Hold on Me, az lenne a célja, hogy színt vigyen az albumba, de sajnos egyáltalán nem érintenek meg. Így meg ott áll a sok majdnemjó szám között és csak ront a helyzeten. Ty Segallal összehasonlítva, ég és föld a különbség. Még a nagyszerű, dallamos Again and againt is sikerült túlírnia, szóval megmaradt a Get along aztán jólvan.

Afrikan Sciences
Means & Ways
(2011)

Korrektül összetákolt, érdekes hangokra épül, de nagyon hideg. Nem találom az érzelmeket és annyira nem brillírozó az elektronika, hogy elvigye a hátán. Kuka.

A place to bury strangers
A place to bury strangers
(2007)

Annyira azért nem gyenge próbálkozás, mint elsőre tűnik. A Jesus and Mary Chain stílusát és Ian Curtis énekstílusát ugyan ellehet lopni, a zene lelkét viszont nem. Van ahol majdnem működik, de véleményem szerint nem érdemes fecsérelni rá az időt. Az ősök űberelhetetlenek.

Frank Ocean
Channel Orange
(2012)

Nekem 55 perc nagyon sok ebből. Nagy gond, hogy érdektelenek az átvezetők, mert nélkülük nehezen működik az efajta koncepció. Élvezi a teljes egészében elektronikus zenék előnyét, vagyis elég jól szól. A Pyramids meg tényleg eszméletlen, de nem lehet elmenni mellette Kanye West nevének említése nélkül. Végül sajnos eléggé túlzásba esik a szentimentalizmust illetően, úgyhogy összesen csak három számot hagytam meg róla (Thinkin Bout You, Sweet Life, Pyramids). A Lost még esetleg beférhetett volna, mert tetszik, de magában sose hallgatnám meg, mert csak egy tipikus albumszám. Több volt ebben a lemezben, kár érte.

DVA
Pretty ugly
(2012)

Egyáltalán nem az én stílusom. Pár tetszetős dallam azér' volt, meg nem szól valami rosszul…

DIIV
Oshin
(2012)

Sajnos a nagyon rossz emlékű, teljesen érdemtelenül agyonajnározott Slowdive jut eszembe róla és nem megy ki a fejemből a párhuzam. Pedig jobb annál. Ott van például a nagyon pofás kis How long have You Known és emellett még pár jó erős albumtöltő szám is van, amit szívesen elhallgatnék ha lenne mellettük néhány húzószám, dehát nincsen.

Scuba
Personality
(2012)

Mindenféle retro tuctuc kotyvasztás. Három szám maradt meg főleg a nosztalgia miatt, de egyébként teljesen vállalható az egész album.

The Shins
Oh Inverted World
(2001)

Annyira azért nem jó, mint amennyire mondják. Jó ötletek és jól eltalált dallamok vannak, de nem állnak össze vonzó számokká. Összesen három maradt meg róla.

Junior Boys
It's all true
(2011)

Kifogytak az ötletekből, nincsenek rendes dal(lam)ok, hiányzik a lényeg. Két szám maradt meg csak róla. Csalódás.

King Midas Sound
Without You
(2011)

Nem igazán tud hozzátenni az eredeti (remek) albumhoz. Egyszeri meghallgatás után eltávolítottam a környezetemből.

Mouse on Mars
Parastrophics
(2012)

Az a baj a Mouse on Marssal, hogy rengeteg töltelék száma van. Itt még az innováció is hiányzik, semmi újat nem mutat. A remek Varcharz után valami nagyobb dobást vártam. Max 3 szám ha megmarad róla.

Atlas Sound
Parallax
(2011)

Nagyon szerettem volna jól leszidni végre egy Bradford Cox produkciót, de elvette tőle a kedvem. Nála a középszerű sokkal jobb mint másoknál. 4 marad meg a 14-ből. Már hanyatlik, egyre kevésbé érdekes, de még akadnak szép számok, főleg a vége fele.

Gotye
Making Mirrors
(2011)

A Somebody that I used to know annyira egynyári, véletlenül eltalált slágernek tűnt, hogy őszintén megmondom, nem számítottam sokra. Pedig nem rossz ez. Elég sokféle stílusból merít, mindenbe belenyal kicsit, aztán vagy jól sikerül vagy nem. Több albumot viszont tuti nem hallgatok meg tőle, mert nyilvánvaló, hogy itt nagy átfogó művészi koncepció, vagy slágerparádé nem lesz. Nincs meg benne a kráft! A vége fele a három teljesen nem oda való lassú, unalmas szám, rontja a legtöbbet az összképen. Talán 5 marad meg a 12-ből.

The Chromatics
Kill for love
(2012)

A Drive soundtrack miatt kaptak egy kis plusz figyelmet. Ugyan nem az ő számuk volt ami vitte a prímet, de ott voltak, képviselték magukat. 4/15, azaz négy számot hagytam meg a tizenötből. Elég sok szám túl van nyújtva és sokszor előjön az érdekes, sokszor ismétlődő dallam, de mégse jó refrénnek, mert ami mögött van dögunalom című jellegzetes elektro stílusbeli probléma. A nyitó feldolgozás viszont zseniális.

Robyn
Body talk
(2010)

Végtelenül szimpatikus egyéniség és hozzáállás. A zene sajnos nekem túl kommersz. Öt szám azért megmaradt róla. Ezeket nagyon fogom szeretni.

Elektro Guzzi
Parquet
(2011)

Akár meg is tarthatnám, mert nem rossz, de úgyse hallgatnám. Feleslegesnek érzem.

The Weeknd
Echoes of Silence
(2011)

Három számot meghagytam. Összehasonlítva a House of Balloons-szal ragyogóan látszik, hogy mennyire a határon táncol a középszerű rnb és a zseniális egyedülálló zene között.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése