2012. március 5.

Zenenapló - B+ kategória

Erlend Øye
Unrest
(2003)

Egy álmodozósabb, elmélázósabb, elektronikus Kings of Convenience elég jól jön bármikor. Nagyon jó lemez, na.

Car Seat Headrest
Teens of Style
(2015)

Nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy tényleg totál beleszeressek. Agyonhallgattam.

Talking Heads
Talking Heads: 77
(1977)

Nem ez a legjobb lemezük, de csiszolatlanságában már látni a rengeteg lehetőséget és elképesztő energia van benne.

Lower Dens
Escape from Evil
(2015)

Egész új hang, kerek, átgondolt lemez. Nem hibátlan, de nagyon élvezetes.

Levon Vincent
Levon Vincent
(2015)

Hangzásra, a számok szerkezetére teljesen szokványos, de albumként változatos és amíciózus is egyben. Remek.

Illum Sphere
Second Sight EP
(2016)

Ilyenből jöhetne még nagyon sok.

Sunn O)))
Kannon
(2015)

Vissza a gyökerekhez. Ez sokkal jobban megy nekik, mint az utóbbi, kicsit útkereső jellegű, esetlen kollaborációk.

Neon Indian
Psychic Chasms
(2009)

Szipi-szupi cukiság, több aggyal, mint az elsőre látszik.

Rae Sremmurd
SremmLife
(2015)

Bármennyire is szimpatikus ez a projekt, nekem a niggereskedésből még ennyi is sok, pedig ők nem éppen szokványos niggereskedők. Rövidebben jobb lenne, de elég inspiráló és ötletes.

The Apartments
No Song, No Spell, No Madrigal
(2015)

Középkorú apukarokk. Kényelmes, megnyugtatóan dallamos és minden hangulatból a beletörődés, a nagybetűs Peace érzés, a homecoming árad. Viszont kurvára egységes és kellemes.

Tortoise
TNT
(1998)

Na akkor ezek szerint van nekik olyan lemezük is, ami egyben is jónak mondható. Persze ez is hosszabb mint kéne.

Kleerup
Kleerup
(2008)

Nem tudom, hogy ez 2008-ban mennyire számított progresszívnek, de most már nyilván semennyire. Viszont elég jó lemez, akárhogy is nézzük.

Wavves
V
(2015)

Ez most egy szögegyenes, szörfpánk gyorsmenet tőlük, semmi kurfinya nincs benne. Ez egyben előny is meg hátrány is, de szerencsére a lemez elég jól megállja a helyét így agy nélkül is. Kis himnuszok, semmi eredetiség, csak boldogság.

Heathered Pearls
Loyal
(2012)

Elég ritkán hallgatok manapság ambient közeli lemezeket, de amikor igen, általban nem tetszenek. A Body Complex c. lemezükhöz képes ez jól összeszedett és végig érdekes. Nem váltja meg a világot, de én örültem, hogy megismertem.

The Cure
Three Imaginary Boys
(1979)

Nyers és nyilván érezni rajta, hogy egy kezdő együttes anyaga. Tolták ami eszükbe jutott, de korántsem lehetne azt mondani, hogy kusza vagy túl laza lenne. Van saját hangzás, az ötletek is elég jók, de még nagyon visszafogottak és rutintalanok voltak. Azért ez egy szép kezdés tőlük, simán elhallgatattam elég sokszor.

The Specials
The Specials
(1979)

Elragad és visz magával, de nem csak zeneileg. A korba, a társaságba. Szinte együtt iszom a pintet a skacokkal mire a közepére érek. Nem egysíkú, remek hangulatú és változatos. Simán felér a híréhez. A kedvencem az elszállt Too Much Too Young.

Autechre
Digital Exclusive EP
(2008)

Nem tesz sokat hozzá azokhoz a nótákhoz amikből készültek, de ugyanolyan jó hallgatni és így hosszabbak, szóval köszke.

Nils Frahm
Spaces
(2013)

Ha nem lenne ilyen veszettül hosszú és terjengős, egy egészen kivételes lemez lehetne. Koncerten, élőben nagyot üthet, de lemezként ebben a formában valamit nyírni kellett volna belőle. Kár érte, mert helyenkint igen remek élmény.

Beach House
Thank Your Lucky Star
(2015)

Jól tették, hogy a könnyebb fajsúlyú dalaikat is összegyűjtötték és elénk tárták. Nem semmi, hogy még ebben se nagyon tudnak hibázni. Kíváncsi vagyok a kövekező lemezük is ütni fog e. Ha igen, akkor az lassan rekordhosszúságú remeklemez lesz.

Clinic
Free Reign
(2012)

Jól áll nekik ez a visszafogottság, az előretolt basszerral és a minimalista hozzáállással. Very nagy tiszteletadás, hogy ilyen változatosak tudnak lenni még mindig, amellett, hogy végig megmaradt a saját hangjuk. Tele van kurvajó, egymagában is helyt álló számokkal.

Afx
Orpaned Deejay Selek 2006-08
(2015)

Nem vagyok teljes mértékben meggyőzve, de csodálom a megszállottságát. Jobban megfigyelve, hihetetlen ügyesen megszerkesztett számok ezek, csak az élvezeti értékük sajnos ezzel nem egyenlő értékben nő. Részemről kizárólag háttérzeneként működik, ám annak kicseszett jól! Hagymát aprítani, takarítani, bármilyen házi tevékenységhez fantasztikus. Csinálja csak! Én vevő leszek a következőre is.

The Cure
The Top
(1984)

Ilyenkor szokás azt mondani, hogy bármelyik tucategyüttes összetenné a sok kezét, hogyha ilyen remek lemezt sikerülne összehozniuk legalább egyszer. A Cure diszkográfia középszerű albumai közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Sőt! Könnyed, súlytalan a nehezebb darabok között és kifejezetten jól áll neki. Még mindig nem teltem be velük. Jöhet a következő!

Tinariwen
Emmaar
(2014)

Volt egy agyonajnározott lemezük, az totál nem érdekelt, unalmasnak tűnt, meg minden! Ezt totál véletlen töltöttem le, mivel azt hittem rájuk, hogy ők a Tamikrest (akiknek a Toumastin című lemezüket imádtam). Megmaradt, hogy hajtogatják, hogy Tinariwen, Tinariwen. Van ilyen na! Anyway, meglepődtem a nagy stílusváltásukon és rájöttem, hogy mi van. Aztán valahogy meghallgattam még egyszer, meg még egyszer és így tovább. Rettentő nyugodt, kiegyensúlyozott és hangulatos lemez. Soha ne tévedjek rosszabbul!

Spacemen 3
Playing with Fire
(1989)

Már majdnem kidobtam a francba, mikor rájöttem, hogy tök más hozzáállással kell megközelíteni, mint amit idáig ismertem tőlük. Így nem a könnyebb zenék és nem is nehezebben befogadhatók közé soroltam, hanem inkább az ambient és társai közé. Megjegyezném még, hogy a tököm kivan a bővített lemezekkel, amiknek a végére mindig odaraknak egy valag hosszú számot. A gyanútlan, az ismeretlenségből közelítő zenekedvelő mégis honnan a jófenéből tudná, hogy hány számnak kell lennie a lemezen? Minekután levágtam a végéről a bónuszokat egy remek hallgatni-valóvá vált.

Triptykon
Melana Chasmata
(2014)

Nehezen emészthető és nem mentes az épphogy nevetségesbe nem hajló, tipikus metálos teátrálisságtól. De akárhogy is, sokat jelent nekem ez a lemez. Szépek, ívesek a számok, jólesően elnyújtott maga az album (ritkaság), de mindenek előtt kurvajók a riffek.

Lorenzo Senni
Superimpositions
(2014)

Nagyon kellett már egy ilyen érzelemmentes, komolyságot mellőző, repetitív, egy témát körbejáró prüntyögés. Nincs mit hozzátenni, jó koncepció, ügyes megvalósítás.

Mr Twin Twister
Mr Twin Sister
(2014)

Ha valamit nem, hát a Café del Mart biztosan nem sírtam vissza. Eddig. Aztán mióta eme lemez első pár számában a kánikulában fogyasztott fagylalthoz méltóan olvadt szét a szívem a selymesen lágy ének hallatán, azóta kissé másképp vélekedek erről a dologról. Lehet ezt még jól csinálni. Noha a lemez közepétől tért nyerő ridegebb elektrós vonal nem annyira fekszik nekik, mint a negédes romantika, összességében nem rontja le annyira a lemez színvonalát. Könnyezni akarok!

Ought
More Than Any Other Day
(2014)

Na végre valami egyedi hang! Néhol megbicsaklik az album színvonala, de végül megmarad az egész az egyedi ének miatt. És azért túlnyomórészt igen hatásosak a számok is.

Grouper
Ruins
(2014)

Méltatlanul keveset hallgattam annak ellenére, hogy milyen jó. Igaz, nem minden napra megfelelő.

Eno & Hyde
High Life
(2014)

Jobb mint a híre. Főleg a záró szám.

Andy Stott
Faith in Strangers
(2014)

Ugyan az előző lemez szintjét nem éri el, de becsülendően másfele tart és izgalmas hallgatnivaló.

Sales
Sales EP
(2014)

Vibráló, energetizáló cukiság. Tök egyszerű, de muszáj rongyosra hallgatni.

Panda Bear
Panda Bear Meets the Grim Reaper
(2015)

Első pár hallgatásra csalódás, mert túl ismerős, de utána kinyílik és kiderül, hogy kurvajó.

Ty Segall
Manipulator
(2014)

Nem lehet lépést tartani Ty Segallal. Egyre nehezebben bírkózok meg az intenzív munkatempót diktáló előadókkal, de mára már nem érdekel annyira, hogy bosszantson a dolog. Ha úgy nézzük ez a lemez simán kihagyható, ha ismered pár előbbi munkáját. Annak ellenére is, hogy ebben azért kezd inkább a 70-es évek rockja felé orientálódni. Jók a számok, de érezni a gyors munka hátrányát. Nincs idő finomítgatni, jobban kiszűrni a nem odaillő elemeket meg ilyesmi. Nem kiforrott, de az, hogy ilyen minőségű lemezeket ilyen mennyiségben képes előállítani, komoly elismerést vív ki részemről. Csak ne motoszkálna ott folyamatosan, hogy mennyivel jobb lehetne, ha lenyugodna végre.

The Cure
The Head on the Door
(1985)

Egy ideje elég nagy Cure lázban égek, mert valahogy bekerült a Disintegration a kocsi lejátszójába (no clue) és megszámolni se tudnám hányszor ment végig. Jó, az egy minden kétség fellett A+ kategóriás lemez, úgyhogy nem csoda. Célul tűztem ki, hogy tovább vizsgálódok Robert Smith ügyben; ez az első állomás. Természetesen nem bántam meg. Ez egy vállaltan könnyebb lemez, legalábbis a hosszú, borongósabb utódok előtt mindenképpen. Lazább a hangzás, befogadhatóbb és ezzel párhuzamosan súlytalanabb is. Ami a jó daloknak és a gyengeségek hiányának köszönhetően egyáltalán nem probléma. Smith annyira jó író, hogy neki valószínűleg kényszerből ki kellett írnia magából ezeket (örülünk), különben még inkább összekócolódott volna a haja. Lassan kezd átterelődni bennem a kép a Cure-ról a bölcsész-kedvencből, a zseniális felé.

Panda Bear
Mr. Noah EP
(2014)

OK. Ez szép, meg minden, sőt, a Mr. Noah egyenesen briliáns! Szóval simán hozza az elvárt szintet, de az EP fogyasztás nem az én világom. Viszont mindjárt hallgatom a Reapert!

18+
m1xtape
(2011)

Szerintem a 18+ jelenség az egyik legelőremutatóbb dolog, ami az utóbbi pár évben a zenében történt. A friss hangzásokat keverik a pont mostanra megérett trip-hop revivallal. Egyik lemezük se hibátlan, viszont ahogy megcsinálták magukat és ahogyan okosan előre tekintve haladnak, az egy eszméletlen nagy A+ az utóbbi pár év elég lagymatag hatást keltő zenei világában.

18+
mixta2e
(2012)

Szerintem a 18+ jelenség az egyik legelőremutatóbb dolog, ami az utóbbi pár évben a zenében történt. A friss hangzásokat keverik a pont mostanra megérett trip-hop revivallal. Egyik lemezük se hibátlan, viszont ahogy megcsinálták magukat és ahogyan okosan előre tekintve haladnak, az egy eszméletlen nagy A+ az utóbbi pár év elég lagymatag hatást keltő zenei világában.

Vessel
Punish, Honey
(2014)

Miért kell elrontani az album élményt egy ilyen feleslegesen nehéz nyitánnyal? Mintha direkt akarna eltántorítani. Szó ami szó, nehéz hallgatnivaló az első pár próbára, de összességében nagyon jó kis techno-bugyborékoló-elektro-kotyvasz. Lüktető, elnyújtott búgások, nyivákoló fogalmamsincsmivelkeltett hangok teszik bulizenévé (Red Sex), majd rögtön utána szobahallgatnivalóvá (Drowned in Water and Light). És ez a váltás egymás után többször. Jók az erősen technós alapok, ezeknek köszönhetően a hosszú számok esetében is végig izgalmas marad. Sok dallamszerű nyekergéssel van megtoldva, közben kattogó, szittegő ritmusok üdvözítenek. Rideg, de közben mégis roppant élvezetes. Mind a lassabb, szinte struktúra nélküli, mind a gyorsabb, konvecionálisabb darabok esetében ugyanaz a vastagon kent textúra keríti hatalmába a hallgatót. Már ha hagyja persze. Biztos forrásból állíthatom (feleségem imádja), hogy intenzív és mély élmény a hallgatása.

iamamiwhoami
Blue
(2014)

Sokkal egyszerűbb, érzelmesebb, könnyebben értelmezhető, mint elődje. Már nem akar olyan veszettül művészi lenni, mégis megmaradtak a legfontosabb stílusjegyek, tehát egyedi maradt. Ezt hívjuk igazi fejlődésnek, tudatos művészeti irányváltásnak. Az albumhoz tartozó erős, koncepciózus látványelemek kifejezetten szimpatikusak és előremutatóak. Máshol is szívesen látnék ilyet. Ha így halad tovább ez a projekt, a végén még valami fergeteges is kisülhet belőle. Csak kicsivel jobb dalokat kéne írni hozzá és többet le lehetne nyisszantani belőle, mert bő az anyag.

Caribou
Our Love
(2014)

Caribou bácsi lemezei mindig érdekelnek. Igaz, mindig találok bennük kivetnivalót is. Elkezdte egy Faust inspirálta, tánczene felé orientálódó lemezzel és mára (4.) eljutott egy egészen önálló hangzásvilágig, kizárólag elektronikára építve. Nincs benne semmi eget rengető, mégis jó dalokat ír, jól komponál és szépek a használt hangok is. Lehet a bulizenét jól is csinálni. Talán az előző lemez harsányabb, dinamikusabb hangzása jobban állt neki, de ebben is sok örömét lelheti az ember. A címadó Our Love jópofa poén, jó látni, hogy van humorérzéke. Erőteljes eurodiszkós őrületté alakul a közepétől, első hallásra talán még hangosan is felnevettem. A legerősebb pont a Second Chance a szanaszét csúszó effektekkel és a bársonyos női énekkel. Az év egyik legszebb dala. A lemez pedig a gyengének tűnő mezőny egyik legkiegyensúlyozottabb darabja.

Deafheaven
Sunbather
(2013)

Nem egy mindennapi hallgatnivaló. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki miért hallgat zenét? Mert itt például elvileg van szöveg is, amiből persze maximum szótöredékeket lehet elkapni. A sok zaj, a bő lére eresztett, építkező számok nagyon gyorsan eltántorítják az embert. Nekem már vagy fél éve bent van a listámban és néha tényleg meg is hallgatom (!). Amikor megtörténik, akkor nagyon tetszik, élvezem. Intenzív és fárasztó élmény, erősen rátelepszik a hallgatóra, de egyértelműen kijelenthető, hogy szép munka. A záró The Pecan Tree például az utóbbi idők egyik legjobb post-rock himnusza és hiába az egy órás játékidő, én bizony el szoktam szomorodni, hogy 11 perc után elhalkul. A sűrű, örvénylő zúzdákat megszakító kellemes, szomorkás pengetések drámai felhangot adnak az amúgy elviselhetetlenül tömény számoknak. A hosszú számok nem csupán a sznobéria számlájára írhatók, hiszen rendes felépítésük van és több fázison mennek végig. Kár a sok elhullott emberért, biztos sokaknak tetszene, ha kellő időt fordítanának/fordíthatnának rá.

FKA Twigs
LP1
(2014)

Ilyet még sosem írtam le zenével kapcsolatban, de ez valami kicseszett módon szexi. Pedig ez még azelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy ezek a videók közül bármelyiket láttam volna. Ejjjhh. És mint ilyen erős hatású újdonság, ez is egy igazi megosztó lemez lett. A főbb oldalak egekig magasztalták és Isten tudja miért, de vannak olyan előadók akikre ilyenkor egyből rávetődnek a héterek. Hetente kijön vagy 5 ilyen lemez, de van amire egyből harap a nép. Ez van. Pedig nem érdemli meg, mert ez egy jó lemez és ezzel nehéz vitába szállni. Fülbemászóak a dallamok, változatosak és jók (!) a dalok, újszerű a megszólalás, kurvajó a csaj, szóval minden egyben van. Én megettem és még eszem is egy darabig, mert nem bírom megunni. Lehet, hogy 10 év múlva egyszerű kortünet lesz, ma mégis remek szórakozás. Egy kész, jól működő csomag. Ugyanakkor több lemez már nem biztos, hogy benne van ebben a koncepcióban.

Caustic Window
Caustic Window LP
(1994)

Ne felejtsük el, hogy ez 1994. Ehhez képest eszméletlen változatos és átgondolt. Még ha ez furcsának is tűnik Aphexről beszélve. Őrült zseni, mondják róla, de hajlamosak az emberek elfelejteni, hogy ő csinálta az Ambient Works lemezeket, melyek roppant összetett és egyedülálló lemezek voltak. Ha ezekhez hasonlítjuk (mert ezekhez áll végül is a legközelebb) akkor már nem egyértelműen ilyen pozitív a kép, noha igen élvezetes még emigyen is. Csak a zsenialitás ami hiányzik belőle. Illetve nincs benne olyan, amit már ne hallottunk volna tőle ilyen-olyan formában. Én örülök neki, hogy sikerült megszerezni, elvégre nagyon nagy fan vagyok. Anno hónapokat töltöttem el azzal, hogy összerántsam - túlzott részletekbe menően - az egész diszkográfiáját. Aztán persze beláttam, hogy nagy részét úgyse hallgatom (és nem is fogom); kiszűrtem belőle ami tényleg kell. Ez a lemez egyértelműen bele fog kerülni az érdemlegesnek ítéltek gyűjteményébe.

Dean Blunt
Stone Island
(2013)

Ez az ami nekem kell. Rövid, lényegre törő album, erős atmoszférával. Nem egy túlgondolt, cizellált koncepció, csak zsigeri, egyszerűen értelmezhető dalok. Kohézió csak a hangulatában van, de lényegében több nem is kell ehhez. Lehet, hogy pár év múlva nem nagyon fogok emlékezni rá, de ha betéved a playlistbe, nem fogom kidobni onnan akkor se.

Parquet Courts
Light Up Gold
(2012)

Kirobbanóan energikus. Semmi pénzért nem válnék meg egy számtól se. Ritka, hogy valaki úgy tudjon hamisan énekelni, hogy kurva élvezetes legyen hallgatni. Jók a ritmusváltások és a kiállások, rohadtul fülbemászó és változatos. Ilyennek kell lennie egy rocklemeznek 201X-ben.

Black Lips
Underneath the Rainbow
(2014)

Az első pár hallgatás után azt mondtam, ez nem sikerült olyan jól. Aztán csak sikerült megkedvelnem. Igazán rossz, unalmas szám pedig nincs rajta. Minden kertelés, lacafaca és köntörfalazás nélkül azt szummázom, hogy én még mindig rajongok. De mi ez a nyálas albumcím? Az ilyen számoknak miatt, mint a Funny, örökre mindent megbocsájtok nekik.

Moon Duo
Circles
(2012)

A végtelenségig azért nem fogom hallgatni őket (meg a Woode Shjips-t). Az I Been Gone, Sparks, Dance pt. 3 trió kivételével nem fognak meg különösebben a számok, noha egyértelmű, hogy nem rosszak. Egyik sem. Az önismétlést még nem merem egyértelműen kijelenteni, de ott táncol valahol a határon. Érdekes még, hogy újrahallgatva a korábbi lemezeiket, lehet, hogy mégiscsak ez a jobb irányvonal. Fejlődtek. Sokkal szebben szól és sokkal inkább élnek a számok. Közvetlenebb az élmény, élvezhetőbb. Egyébként jelentősen jobb, mint az alapján amit ide levéstem.

Real Estate
Atlas
(2014)

Hozzák a formájukat. Nincs rajta rögtön repeatre tehető sláger (már amennyiben használható ez a kifejezés ebben a stílusban), viszont hiba sincs. Nem mondanám, hogy olyan tökéletesen megírt számokról van szó, de bármelyik is csendül fel, már játszom tovább magamban az elragadó dallamokat. Borzasztó profik lettek ebben az elvágyódó tingli-tangli zenében.

Sunn O))) & Ulver
Terrestrials
(2014)

Így rövid 35 percben ez egy igen jó kis kaland. Lassú, visszafogott, zajközeli, de harmonikus. Elindul a teljes ürességből, végigrepül kietlen vidéken (Let There Be Light), az úticél pedig maga a sötétség (Western Horn). Gyötrelmes beletörődés, majd halvány reménysugár (Eternal Return). Lenne még jövője ennek a kollaborációnak.

St. Vincent
St. Vincent
(2014)

St. Vincent egy érvényes és érdekes (hajszerkezet!) előadó. Ötletes a zenéje és mindenképpen említésre méltó, még ebben a nagy túltermelésben is. A lemez ismét szépen össze van rakva, valahogy mégsem tudom nagyon megszeretni. Azt nem tudom teljesen eldönteni, hogy csak maguknak a számoknak a hangulata nem tetszik annyira, vagy a nő kisugárzása ami taszít egy bizonyos szinten. Lehet, hogy inkább mindkettő egyszerre. Az előző lemezénél még jobban felül tudtam ezen kerekedni, most viszont nem nagyon visz rá az inger, hogy hallgassam. Pedig kurvára megérdemelné. A fene érti ezt. Jó ez, vagy mi van.

Waxahatchee
Cerulean Salt
(2013)

Minimalizmus, vidámság, ötletek, zúzás, romantika, 90-es évek, filmképek, nyugalom. Örök hála, hogy nem szaroztak és, feltekerték a mélyet. Üde színfolt a sokszor unalmas, egymást másoló zenei világban. Semmi újat nem talált fel, de kidolgozottságának, kimértségének és változatosságának köszönhetően szimpatikus és pozitív.

Sunn O)))
La reh 012
(2014)

Az a brutális, hogy még ez a két szám között is nehéz különbséget tenni. Semmit nem tud hozzátenni a korábbi művekhez se, az utóbbi lemezekhez képest mégsem tűnik erőlködésnek. Csak egy jóleső zajongás, elég elvetemült hangulattal. Perverzió, mazochizmus, miegymás, én bármeddig elhallgatnám a háttérben.

Tim Hecker
Virgins
(2013)

Tim Hecker nagy kedvenc, de az utóbbi lemezben viszonylagosan csalódtam, szóval ehhez teljes érdektelenséggel álltam hozzá. Pár hallgatás után sem javult a helyzet, de magamat is okolhatom, mert nem fordítottam kellő figyelmet rá. Az igazság az, hogy igen jó arányban keveri a zajt a glitch-el. Újabb és újabb irányokba megy el. Nem távolodik el jelentősen a korábbi munkáitól, mégis újdonság hallgatni. Jó érzékkel variál a stílusok között, ugyanakkor gyakran visszatér a bevált - ám megunhatatlan - atmoszférához. Csak megszerettem végül.

The Field
Cupid's Head
(2013)

Már megint szép lassan és fokozatosan, de maga alá gyűrt. Hipnotikus és pörgető. Csinálhat akármit, én vevő leszek rá. Ez nem elhatározás, hanem tapasztalat.

Youth Lagoon
The Year of Hibernation
(2011)

A nagy utód jóval több dimenzióban értelmezhető. Összetettebb, változatosabb, mélyebb és így tovább. Ez egy kezdő zenész szárnybontogatása, ehhez nem fér kétség. Annak azért igen jó. Kis vidám kempingezős nagy hibák nélkül.

Lindstrøm and Christabelle
Real Life is No Cool
(2009)

Nem ismerem én ezt a Christabelle-t, de itt az indításnál majdnem elvágta magát. Hát mi vitte rá ezt a jólelkű Lindstrøm gyereket, hogy egy élvezhetetlen maszturbációs hangjátékkal indítson egy ilyen érdekes kooperációs lemezt? Vannak olyan számok amikkel nem vagyok teljesen kibékülve, de összességében az újdonság erejével hat. A magánzó Lindstrøm azért sokkal jobban tetszik.

Pjusk
Tele
(2012)

Kicsit nehezen indul be, de ahogy utána sikerül összekeverni a baljós hangulatú ambientet a motorikus, monoton ütemekkel, az nem mindennapi. Nem egy tolakodó, mindennapra való hallgatnivaló, ha mégis bekerül a lejátszásba, akkor röpül vele az idő. Agytevékenységet serkentő doppingszer. A Krystallban hallható mélyek, visznek mindent. Szó szerint is értem nagy hangerőnél. Good.

Tycho
Dive
(2011)

Kiragadva egy darabot belőle, biztosan nem adtam volna neki bizalmat. És nem fogok megjegyezni egy fucking számot, de még számcímet se róla, viszont rohadt sokszor meg fogom hallgatni az egészet egyben, mert nagyon jól működik. Nem eredeti, nem kiemelkedő, de nagyon kellemes hallgatnivaló.

Brainbombs
Urge to kill
(1999)

Van valami vonzóan perverz abban ahogy az emberes zajfüggöny mögül folyamatosan együgyű hanglejtéssel be-beüvölt egy direkt béna akcentusos őrült olyasmiket, hogy I'm gonna fuck you dead! vagy Suck my cock! Lick it! Eat my dick! meg sorolhatnám tovább. Önmagába persze undorító mocsok ez így, de a túlvilágian őrült, kegyetlenül monoton gitárzaj egy olyan környezetet kölcsönöz neki, amiben ez meglepő módon normálisnak értelmezhető. Ezen túllépve, iszonyú jók a riffek, nagyon jól működik a motorikus lüktetés és minden szám klappol. Nincs mit cifrázni rajta, kurvajó zsigeri élvezet és kész. Azért megfigyelnék egy ilyen koncertet és lehet, hogy csatlakoznék a kórushoz: On your knees faggot! Gonna fuck your ass! You love it, you fucking faggot! Miket beszélek.

Deerhunter
Monomania
(2013)

Kell a fenének még egy Deerhunter album! Kb ilyen érzéssel vágtam neki. Ha jól emlékszem már az előzőnek is és most ennek is. Aztán megint legyőzött, hiába minden ellenállás. Jók a számok. Nagyon értik a dolgukat, szóval le a kalappal. Annyiból sajnálatos ez a sűrű lemezkiadás, hogy nincs annyi változás, nincs akkora súlya, mint lehetne. Azért bárkinek mutogatnám és ajánlanám.

MGMT
MGMT
(2013)

Nehéz zöldágra vergődni vele. Főleg a lemez második fele miatt, ami majdnem unalomba fullad (mint a Congratulations). Szimpatikus ez a gyogyós lelkületű, ártatlanul sehova se tartó pszichedelia. Kellett vagy 4-5 hallgatás míg megbékéltem vele, de talán most már azt tudom mondani, hogy az összes számmal sikerült. A Mystery Disease pofátlan nagy Flaming Lips nyúlás.

Autre Ne Veut
Anxiety
(2013)

Az RnB meg van mentve. Megint. Vagy várjáj már! Ez nem is RnB! Nem, a fenéket nem! Ének központú és egyértelműen RnB stílusban énekel. Az alap tényleg változatos, modern és okos. Iszonyú nagyot dob rajta. Alig néhány helyen érzem soknak vagy túlzásnak, ott is csak az ének miatt. Érdekes a Daniel Lopatin (Oneohtrix Point Never) kapcsolat (együtt laktak egyetem alatt), hogy milyen távol esik egymástól a kettő.

Palma Violets
180
(2013)

Az új zenék felé eléggé érdektelen voltam mostanában, ezért küzdöttem ellene, de ez akkor is remek album. Változatos, ötletes és vidám. Jó kedvre derít. Koncertre kéne menni hangulat. Nem világmegváltó, de ilyenből még nagyon sok jöhetne.

Jens Lekman
I Know What Love Isn't
(2012)

Nem mondom, hogy olykor nem idegesít halálra, de ebben az esetben simán ki kell kapcsolni. Nem a hallgatóban vagy a zenében van a hiba, csak az időpont nem megfelelő. Rá kell hangolódni, mert olyan töménytelenül romantikus és bugyuta, hogy az már fáj. Azt gondoltam idővel komolyodik talán, de köze sincs hozzá. Ha lehet, még inkább fárasztó, mint a korábbi lemezeken volt.

The Haxan Cloak
Excavation
(2013)

Hangorgazmus. Hatásvadász misztikus thriller-zene. Ilyesztget és rohadt jól működik. Néha továbblép a dark-ambient fele és kicsit üressé válik, de javarészt igen tetszetős. Jó ötletek vannak rajta, például a The Mirror Reflecting Part 2-ben az ütemnél, ritmusosan halkuló, majd teret nyerő atmoszféra egyenesen sturmbannführer és semmiképpen nem más. Cool.

The Embassy
Sweet Sensation
(2013)

Igen érdekes szerzet ez. Első 2-3 hallgatásra semmit nem mond, aztán ahogy hallgatod tovább (mert valamiért muszáj), pont az elsőre impotens dinamizmusa miatt lesz rohadt jó. Ha egyszer beteszem, nem hagyom félbe, nem pöckölöm arébb. Sőt. Kis bólogatás, kis lábrázás mindig előjön. Nem világmegváltó, de érdemleges, nem a megszokott hatást kiváltó (tánc?)zene. Hogy milyen alkalomban tenném be, arra viszont nincs megfelelő válaszom, úgyhogy ezzel el is érkeztem a probléma gyökeréhez. De tetszik, úgyhogy pörögni fog.

Seefeel
(Ch-Vox)
(1996)

Avagy, ami lemaradt a Selected Ambient Works Volume II-ről. Egyértelmű párhuzamot lehet vonni vele, nyúlásnak mégsem mondám. Nincs olyan jó, de mivel nem vállal sokat (rövid) és a jellege miatt is nagyon szerethető (a gyengém ez a személytelen hangulatgenerálás), semmilyen kivetnivalóm nincs ellene. A jobban sikerült Seefeel lemezek közé tartozik, pedig eléggé eltér a szokásos csapásvonaltól. Idáig miért nem hallottam ezt?

Greg Haines
Digressions
(2012)

Ez egy olyan album, amire szinte semmi kifogásom nincs és mégis mindig elfelejtem meghallgatni. Engem minősít, nem a zenét. Elteszem későbbre, a finom falatok mindig finom falatok.

Thee Oh Sees
Putrifiers II
(2012)

Ötletes, változatos, szuperül egyengetett lemez, de komolyabb érzelmeket nem vált ki. Pár év múlva jó lesz rácsodálkozni, hogy ilyen is volt. És tényleg! Milyen jó!

Mazzy Star
So tonight that I might see
(1993)

Nem tetszik annyira, mint a debütáló albumuk, de rég bent van már az állandó playlistben. Erősen hangulatfüggő, kell hozzá egy belassult, nyugalomra vágyó életérzés. Kiegyensúlyozott, ami a játékidő végére szerencsére átragad a hallgatóra is. Talán a Beach House ősének is tekinthetőek. Hosszútávon érdemes hallgatnivaló.

Super Furry Animals
Love Kraft
(2005)

Az első SFA lemez amit egy az egyben megtartok. Az egyetlen kibírhatatlanul idegesítő Lazer beam kivételével nagyon kellemes, könnyed és konszolidált. Ennyi jut eszembe róla. Elszomorító, pedig tényleg jó lemez. Kész, vége, kiégtem, megyek lehűlni inkább.

Andy Stott
Luxury problems
(2012)

Rég volt már, hogy kitörő gyermeki örömmel vártam a ZÚZÓS RÉSZT, mint ami itt a Sleeplessben indul be. Szerencsére nem csak pár ilyen ellőtt patronról szól a lemez. Jók a hangok, szépen és durván szól, de van itt elszállás (Hatch the plan), éteri, álomszerű ének, zaj (Expecting) és egy kis régies dnb alap is. Hosszútávon változatosnak, érdemleges hallgatni-valónak bizonyult, úgyhogy elektronikus zenékből kiábrándultaknak és ismerkedőknek egyaránt remek szórakozás lehet.

Atoms for Peace
Amok
(2013)

Már eleve lesajnálva álltam neki. Az interneten egyre jobban terjedő Radiohead és Thom Yorke ellenesség rám is rám ragadt valamilyen szinten. Mintha a zenetörténeti jelentőségüket utólagosan érvénytelenné lehetne tenni... Na mindegy, a lényeg, hogy mégis meggyőzött. Nem akar kikerülni a lejátszóból és ha valami bizonyíték arra, hogy még mindig jók a srácok (itt Yorke mellett Nigel Godrichra gondolok), akkor ez az. A kitaposott ösvénytől messze nem kolbászolnak el, az utolsó Radiohead, a szóló Yorke mutatják az utat még mindig. Nem hangzik frissnek, de végtelenül kifinomult és konzisztens. Gyenge pont nem igen van, erős viszont több is. Én még vevő vagyok rájuk.

Daft Punk
Random Access Memories
(2013)

Helyreállt a világ rendje. Megkapta a Pitchforktól a 8,8-at, szépen egybe is vág a Metacritic 87%-ával, de e téren nem akarok senkit leleplezni. Inkább rátérek a lényegre, mert a két robotot viszont muszáj lesz. Kezdem a legszembeötlőbbel. A lemez, mint egész, már megint kifogott rajtuk. Látszik az igyekezetük, hogy egy jól elgondolt ívre szerkesszék meg a műveiket és hellyel-közzel működik is. Amin megbukik az mégis a lehető legnyilvánvalóbb az eshetőségek sokasága közül, mégpedig nem elég jók hozzá a számok. Erről bővebben kicsit később, de itt még gyorsan megjegyzem, hogy ezzel szorosan összefügg egy mai jelenség; sajnos ők sem tudták elkerülni a sorsukat. Valószínűleg a slágercentrikus zenefogyasztás elterjedésére vezethető vissza a túl hosszú albumok egyre gyakoribb megjelenése. Egyfajta kompenzálás lehet ez, nem is feltétlen tudatosan minden előadónál. Biztos komoly, magyarázható koncepcióval rendelkeznek a neves előadók (The Knife pl.), de az egyik legfontosabb albumhallgatási szempontot nem tudják felülírni. Egy és negyed órán keresztül koncepciózus zenét befogadni csak a legkivételesebb esetben lehetséges. Még a Daydream Nation és a London Calling sincs ennyi. Minden előadónak tudnia kellene nyisszantani amikor kell, ha más módszerrel nem, hát producer segítségével. Olvasva az elképesztő munkát a lemez elkészüléséig, cseppet sem hibáztatom őket. Nehéz lehet feladni ennyi értékesnek vélt anyagot. Ha jobban belegondolok, az általuk keltett hisztéria közel se érdemtelen. A zseniálisan kitalált inkognitójukkal és a zenetörténeti jelentőségű slágereikkel pár lépéssel mindig a tömeg előtt jártak. Még akkor is, ha eddigi három lemezük közül egy sem mondható kifejezetten jónak. Ahogy mondtam, ebből a szempontból sajnos a negyedik sem lóg ki a sorból. Felettébb bosszantó, mert ebben a 74 percben ott van 40 percnyi zseniális zene, ráadásul roppant könnyen elkülöníthető módon. Az instrumentális számaik egyszerűen nem működnek. Nem akarok áttérni részletekbe menő elemzésbe, de a nagyszerű nyitány utáni The Game of Love hatalmas megtorpanás, a katartikusnak szánt záró Contact kínosan középszerű, a Giorgio by Moroder öncélú és unalmas, szóval van itt gond bőven. De a neves közreműködőkkel készített, énekes számok! A Get Lucky megjelenésével még szokni kellett ezt a letisztult, lényegre összpontosító, finom stílust. Ám ahogy kezdtem megérteni, folyamatosan jöttem rá, hogy megint mekkorát alkottak. A Give Life Back to Music, Instant Crush, Lose Yourself to Dance, Touch, Get Lucky, Fragments of Time, Doin' it Right (és esetleg még a Within) együtt egy hatalmas A+ élmény. Folyamatosan újrahallgatásra, apró részletekben való merengésre késztet, táncoltat és elhajítja az agyam. Leírni nem lehet, ezt tapasztalni kell. Képesek voltak érettebbé, finomabbá, bölcsebbé válni, de mégis ugyanolyan slágeresek és kúlak. Borzalmasan nagy kár, hogy kerülgetni kell a körítést, így sajnos az értékelés is rengeteget romlik. A még ma is futurisztikusnak tűnő robotsisakokon a fény törése azonban még mindig ugyanabban a dicső fényben pompázik. Visszatértek és lényegében ugyan azt csinálják, mint idáig. Kurvajó számokat. Ők a Daft Punk.

Pete Swanson
Man with potential
(2012)

Na ez jól megcsavarja az agytekervényeket. Ha valaki nem elég edzett, annak ki is készítheti az idegeit. Pedig a szögesdróttal, lézertoronnyal, lángszóróval és mindenféle csapdával védett zord külsőn túljutva egy játékos, remekül felépített ambient közeli érdekességet találhatunk. Ilyenkor sajnálom azokat akik megijednek a zajoktól.

Actress
Splazsh
(2010)

A műfaji határokat csak mértékkel tágítja, amire készült, azt viszont maradéktalanul teljesíti. Agygörcs utáni rekreációs célra nálam abszolút bevált. Cseppnyi esztétikai hiba, hogy a Supreme Cunnilingus épp az ellenkezőjét testesíti meg, de ezen lehet segíteni egy gyors skippel. Mindkettőt ismerve most már mondhatom, hogy a R.I.P. ugyanazt a formulát használja, mint az előd, csak ott maguk a számok érettebbek, egyediebbek. Azért közel sem bántam meg, hogy ezt is megismertem. Hallgasd csak ezt a basszust:

Talking Heads
More songs about buildings and food
(1978)

Ez egy rohadt jó Talking Heads album. Nem az első kedvenc, nem is a második, de ahogy mondani szokás, az együttesek 95%-a összetenné a kezét, ha egyszer az életben összehozhatna egy ilyen szintű lemezt. Kedvenc pillanat a With our love kezdő basszusa, meg a Found a job végi játékos szinti a szintén fantasztikus basszusfutammal. És akkor még nem beszéltem a Take me to the riverről. Kiváló hallgatnivaló, de mit is vártam!

Pissed Jeans
Honeys
(2013)

Pár rohadt jó számon kívül sajnos ez pöppet kevésbé izgalmas, mint a korábbiak, de aggodalomra semmi ok, olyan együttes nincs amelyik csak kurvajó albumokat csinál. És ez is abszolút szerethető. Sőt, olyan zsupánságok vannak rajta, mint a Cafeteria food vagy Teenage adult. Az évi kötelező zúzás első adagja.

Jacco Gardner
Cabinet of curiosities
(2013)

Syd Barrett. Megtehetném, hogy nem írom le a nevét, de nem lehet elmenni mellette. Olyan mintha az ifjú S.B. most pályakezdőként elszántságában negyedére csökkentette volna az LSD adagját és megtanult volna dalokat írni. De jó lesz ezt elővenni öt év múlva és sokadszorra ledöbbenni.

Melody's Echo Chamber
Melody's Echo Chamber
(2012)

Az egész olyan ismerős hangulatokat ébreszt, pedig hirtelen nem jut eszembe egy konkrét viszonyítási pont se. A vége kivételével módfelett elégedett vagyok vele. A kilencedik visszafele játszott számtól viszont elkomolytalankodják. Nem illik hozzá, mert tényleg nem kell halálosan komolyan venni, de illő lett volna egy frappáns befejezés. Mindennapi mélázáshoz, főzéshez, munkához, valószínűleg utazáshoz is szuperjó.

Adam Ant
Friend or Foe
(1982)

A Bence nagyon erőteljesen ajánlotta tumbászon és valóban nem volt tévedése neki. Iszonyúan tanulságos lemez. Én legalábbis megtanultam, hogy vidám, könnyen fütyülhető zenét (Someting girls) nem ajánlott liszttel való munka közben (pl. pizzatészta készítése) hallgatni. De ez legyen a legnagyobb gond egy ilyen kalandos poplemez hallgatása közben. Sose tudni mire lehet számítani. Dús hangszerelés, remek fúvósok, fülbemászó dallamok. Kicsit a közepén elveszik a fonal, de Adam Ant életútját nézve ez csöppet sem meglepő. A kiemelkedően jó számok (pl. Crackpot History...) miatt simán el lehet nézni neki.

Fela Ransome Kuti & Africa 70
Expensive shit / He miss road
(1975, 1999)

Van akinek az életét határozta meg, nekem fasza jammelgetés. Mint ilyen, nem átlagos darab, sodor magával és ami lényegesebb: tart valahova. Feszesen groovos, táncrahívó, közben dallamos folk vagy könnyű afrikai ének (értsd: nem idegesítő). Otthon is működik, parkettán viszont nagy ívben, lendületesen csapnám a csizmám szárát.

How to dress well
Total loss
(2012)

Háttérbe kevert ének, széteső zene, szöszmötölés, hangsúly nélküli dalkezdemények. Majdhogynem mi a tököm ez? Kb. ezt írtam le egy hónapja, miután vagy háromszor meghallgattam. Aztán beütött. Szerencsére távolodott az indie-r'n'b-től és érdekes módon az ambientesebb világ valamint a kísérletezés felé nyitott. Minden számban van valami finomság. A Cold nites-ban a kis beugró ének, az & it was you-ban a béná, mégis találóan kalapáló alap, és aztán a World i need you... Na az meg egy más kategória. Megadom magam, a fene vigye a rosszindulatomat, győzött.

Colin Stetson
New History Warfare vol. 1
(2008)

Amit a Vol. 2-ről írtam az többé-kevésbé itt is igaz, csak ez kevésbé gazdag és eklektikus. Ennek ellenére, aki szereti a hangszer hangját és nem bánja ha el kell dobnia az agyát egy kis avant-garde-ért, annak ezzel is megéri próbálkozni. Nagyon jó kis album csak hát az utódot ismervén, nekem annyira nem lelkesítő.

Justice
Audio, Video, Disco
(2011)

Fordítva vagyok bekötve. Az első lemezeik nálam nem álltak össze, kicsit sem. Néhány számot ha megtartottam róluk, azokat is csak azért, mert jól szólnak. Ez viszont - amikor már a krittyósok nagy része lesajnálja őket - egész szerethetőnek tűnik nekem. Még akár az egész lemez is megmaradhat. Pár gyenge momentum van ugyan, de nem egész számok, csak rossz pillanatok. Ugyanakkor van húzó erő ami visz magával végig.

Junior Boys
Last Exit
(2004)

Hát igen. Ez 2004-es, sok különbség nincs a 2011-es lemezhez képest, csak éppen itt még vannak rendes számok, mélység és ötlet. Sok. Mindegyikből. Rohadt jó lemez. Bármikor meghallgatós, groovolós, hangulatos.

Yellow Swans
Going Places
(2010)

Mindig mondtam, hogy mindegy milyen hangokból tákolják össze az adott zenét (még jó hogy nem mindegy), ha megfelelően nyúlnak hozzá, mély és erőteljes alkotás lehet belőle. Befelé forduló, vendégriogató korong ez, hol nyugisabb, hol zajosabb, de végig konzisztens és szerethető. Sok ilyet hallottam már, de ez azért még elfér köztük, mint egy jó példány. A Limited Space pingpongozós, hipnotikus, pszichedelikus csilingelése kiemelkedik, egy jó glitch válogatásra igen esélyes lenne.

This will destroy You
Tunnel Blanket
(2011)

Érett, kifinomult ambient, post-rock lemez. Lassan, alattomosan kúszik és észre sem veszed, hogy egyszer csak irdatlan nagy káosz közepette vagy. Aztán később újfent arra eszmélsz, hogy a nyugalom szigetén tengődsz. Álomszerű utazás, ami a nyakamat rá, hogy csak lemezen működik igazán. De ott elég jól.

Beth Jeans Houghton & The Hooves of Destiny
Yours truly, cellophane nose
(2012)

Egy igazán üde folt. Olyasmiből merít amiből nem szokás, sőt cikinek mondható. Máson nevetnék, de most inkább vele nevetek. Kacagok, mert ez egy nagy fricska a berögzült zeneiparnak. Nem hibátlan album (ahogy az előadó sem az), de pöckölni nem kell egyet se, végig ok a színvonal. A sodró lendületű Nightswimmer elviszi az aranyérmet, de ott van mögötte szorosan a Dodecahedron és még nem egy jól sikerült dalocska. A környezetét és az őt ért hatásokat nem ismerve azt mondanám, hogy ő már a post Joanna Newsom időszak egy előfutára. Aztán az is lehet, hogy semmi köze nincs hozzá, de végül is mit számít ez? Okos munka és jó móka.

New Age Steppers
Action Battlefield
(1981)

Véletlen lehet rátalálásom, mert nem sok köze van azokhoz amit általában hallgatok. Jól meg is lepődtem, de nem rossz értelemben. Visító nő, dübörgő dub, reverb reverb hátán, hát kénytelen felcsavarni a hangerőt az ember. Hangulat kell hozzá, nem jó minden alkalomra, de amikor eljön az ideje, akkor nagyon üt. Tulajdonképpen egy olyan szám van rajta ami mindent visz, a többi a Problems-hez képest szürke kisegér. Más szempontból egységes a hangzásvilág, egyáltalán nem unalmas, csak épp rajongani nem tudok érte.

Ariel Pink's Haunted Graffiti
Mature Themes
(2012)

Mindig érdekes összevetni egy munkamániás (vagy mások szemében minden szart kiadó) előadó egymás utáni albumait. Legtöbbször ugyanazt, hasonlót vagy kis fejlődést, romlást lehet tapasztalni. Ariel Pink nehéz helyzetbe került (volna, ha törődne ilyesmivel) a Before Today gigasikere után. Valamit hoznia kellett, hogy kiderüljön, vajh véletlen jött e össze neki egy ekkora dobás, a most már kb tíz éves zenei pályafutása során kiadott rengeteg album közül. Nos azt kijelenthetem - e két lemez ismeretében is -, hogy nem véletlen, valamit nagyon tud. Méghozzá csapongó elméjének töménytelen ötletéből remek dalokat írni. Az ének sokkal közvetlenebb, direktebb, nincs háttérbe tolva, elmosódva, ezáltal az egész produkció nyitottabb és sebezhetőbb. A hibái, a nevetségessége a felszínre kerül és óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy komolyan lehet e venni egyáltalán ezt az egész produkciót. Elvégre egy őrült zseniről van szó, aki éppen volt olyan kegyes a vackából kibóklászni és rittyenteni egy albumot. Fenn áll a lehetőség, hogy ez egy rövid kreatív időszak ami még csak éppen annyira megbolydult, hogy lehessen követni és szeretni, de legközelebb már szépen lejjebb fog csúszni és amennyire nyugodtan bóbiskol most a kritikusok lágy ölén, annyira gyorsan fogják kiebrudalni a blogok hypeoló világából. Egyébként kicsit kevésbé egységes, a közepén a Driftwood és Early birds of Babylon már kicsit kezd elveszni és később is leül egy hangyányit az album. Viszont olyan őrültségek vannak rajta, mint a Symphony Of The Nymph (fent) és a címadó szám is (még feljebb) maga a csoda. A végére a lassú ambientbe átcsúszás is egész természetesnek hat, szóval egy elég sok arcú, kalandos lemez. Én kajálom.

Dinosaur Jr.
I bet on sky
(2012)

Van akkora kedvencem J Mascis és van annyira ügyes, hogy még mindig ne tudjam megunni. Pár évente szállítja a betevőt és ezzel egyelőre semmi baj, kifogásom nincs ellene. Egy fokkal gyengébb talán a Farmnál, de nehéz összehasonlítani, ez is ugyanúgy tele van tökéletesen komponált, összetéveszthetetlenül Dinosaur Jr. számokkal.

Tame Impala
Lonerism
(2012)

A zúzás teljesen eltűnt, maradt helyette valami hogyishívják. Küzdöttem vele, de végül is megadtam magam neki. Csak jelzésképpen mondom, én látni vélem a hanyatlás jeleit (megfoghatatlan dallamok, maszatolás), szerintem a középszer irányába indultak el. Viszont találni remek pszichedeliát a Keep on lyingban, jó kis Beatles buzulást a Mind mischiefben és egy megmagyarázhatatlanul kúl slágert a Feels like we only go backwards (alább) személyében. Nem árt ez senkinek, jó album na.

Jay Reatard
Blood Visions
(2006)

Ha szar napod volt, ha ki akarsz kapcsolni fél órára, kevés jobb megoldás van, mint ez a lemez. Az első másodpercben kénytelen-kelletlen felveszed a ritmus, a végére pedig fülig ér a szád, bármiért is cseszett le a főnök aznap. Nyers, vad, intenzív, csapongó és nagyon punk. Nincs fél óra, de még csak rövidnek se tűnik. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy sokkal jobb lemez a Watch me fall, viszont nagyon más élmény, úgyhogy nehéz (és elég értelmetlen) összehasonlítani vele. Erre szokták mondani, hogy csiszolatlan gyémánt.

Hot Chip
In our heads
(2012)

Idáig egy Hot Chip albumot se tartottam meg egészben, de ez megmarad. Egy nagyon zavaró szám van csak rajta (Night & Day), egy-két gyengébb, de a többi kifejezetten tetszik. A hétköznapok egyszerű és nagyszerű zenéje, ami ha olyan, mint például a Now there is nothing, akkor nagyon meg tudja érinteni az embert.

Ty Segall Band
Slaughterhouse
(2012)

Zúzós slágergyűjtemény. Pont annyiban különbözik a Ty Segall Band zenéje a szólókarrierhez (Ty Segall néven megjelent lemezek) képest, mint amennyi a névben a különbség. Vagyis ez már rendes zenekarként működik, ennek megfelelően több rétegű, vastagabb a hangzás. Az alapok persze még mindig ugyanazok a zsigeri, egyszerű ötletekre épülő rövid szerzemények. Nem fog eltűnni a süllyesztőben, de egekig magasztani se lenne érdemes. Úgyis lesz még kb 592 lemeze az következő 2 évben. Jó kis album, de kár az utolsó számért. Teljesen felesleges és nem is illik a képbe. Azért a [B+] megvan.

Kplr
Untitled
(2011)

A Lorn után ezzel folytatódott az elektronikus zenék térnyerése. Erről a Suicide jutott eszembe a hozzáállása miatt, meg a teljesen ismeretlen, általam is teljesen véletlen felfedezett Alphabet. Csörren, sípol, süvít stb. Nem fokozom. Kellően idegesítő, az emberek 99%-a nem bírná öt percig, de nekem valamiért nagyon tetszik. Mit valamiért? Ez egy nagyon alaposan kidolgozott, változatos, érdekes lemez. Cool.

Oneohtrix Point Never
Rifts
(2009)

Kb egy hete írom, újra és újra nekifutva a recenziót erről a két lemezes válogatásról. Szerepelt már benne Ricthie Hawtin, M83, Joanna Newsom, Pete Namlook, a többlemezes albumok hallgatási problematikája, a Gescom Minidisc projektje és még rengeteg más, de valahogy sehogy nem akart egy összefüggő értelmes szöveggé válni. Inkább gyorsan leírom a lényeget: Több mint két és fél óra szintetizátorra épülő drone. Helyenként nagyon halk, teljesen háttérbe húzódó, hosszú, elgondolkodtató számok váltogatják egymást rövid, erősen rétegelt harmoniaáradatokkal. Akkor működik igazán, amikor már minden más befuccsolt. Elmélázva, elgondolkodva, valamilyen repetitív tevékenység mellett (pl. Diablo), igen gyorsan telik vele az idő, tehát nagyon jó. Na.

Wooden Shjips
West
(2011)

Annyira nem tetszik, mint a Moon Duo projekt lemezei (szép is lenne annyi jó album egy helyen), de igen erős ez is. Néhol meglepően pörgős, intenzív (Lazy Bones), de nagyrészt azért elszállós, sűrű pszichedelia jellemzi (Flight). (cloud)

The National
Sad Songs for Dirty Lovers
(2003)

A fene vigye el, hát ez is jó album. Visszafele haladok a lemezekkel, úgyhogy most már csak a debütalbum az egy szem lehetőség, hogy végre kijelenthessem, hogy van egy sz*r National album. Várom. Egyébként több a karcosabb anyag benne, még kísérletezőbb, nem annyira kifinomult, mint a későbbiek és mégis jól áll nekik. (Available tube)

The War on Drugs
Slave Ambient
(2011)

Már teljesen belefáradtam a gondolkodásba, mert erről az albumról egyszerűen képtelenség írni. Tele van remek zenékkel és ami a lényeg: megvan a saját hangzásvilág. Nagyon pozitív. Hallgatni kell.

The Dead Weather
Sea of Cowards
(2010)

Egy hangyával jobban tetszik az első próbálkozásnál, mert egységesebb, több rajta a jó szám. Igazán kiemelkedő ezen sincs, bár a linkelt szám azért elég emlékezetes marad róla. Házibuli háttérzajának tudom elképzelni leginkább. Egy remekül elkapott pillanatban a kamera épp veszi Bélát, aki hülye - zúzós hangzásra kötelezően alkalmazott - csücsörítős arckifejezéssel próbálja a mutatós Marika tudtára adni, hogy makulátlan zenei műveltsége révén sikeresen felismerte Jack White kézjegyét a gitárhangzáson. És így tovább, és így tovább...

Ramones
Leave Home
(1977)

Gondolkodtam rajta, de nem jutott eszembe más együttes, amelyiknek ennyi önismétlést elnéz az ember. Ki lehetne elemezni, sok munka nem is kéne hozzá, hogy összehasonlítsuk a riffeket az első album anyagával. Durván nagy nyúlás saját maguktól. Mondhatnám úgy is, hogy túl sokat nyúltak magukhoz (hehe, jajj). És mégis jó! Elképesztő energiát szabadítanak fel a hallgatóban. A lemez második fele kicsit elgyengül tho'.

Austra
Feel it break
(2011)

Közepes és a közepesnél kicsit lassabb szintipop + közepesen alternatív (kicsit darkos) dallamvilág + a közepesnél szerencsére jobb számok + közepesen izgalmas énekesnő = Meglepően nyerő kombináció. Na nincs itt semmi világmegváltás, de azért kiemelkedik a mezőnyből.

Earth
Angels of Darkness, Demons of Light II
(2012)

Az első részhez képest még jobban előtérbe kerül a vonós, még nyugodtabb, még lassab egy kicsit. A nyitó pengetésharmónia egyből tisztázza, hogy itt most (csak) egy kanapéra készült fülkényeztetésre számíthatunk. Annak ellenére, hogy úgymond semmi meglepő nem tapasztalható ezen az albumon, igen kellemesnek mondható. Csak úgy mellékesen jut eszembe a kérdés: Vajon az ősi, mélyről jövő, férfias erő már egyáltalán nem mozgatja Carlson urat?

Cloud Nothings
Attack on Memory
(2012)

Egy ilyen erős nyitó szám után csak elrontani lehet, vagy valami igazán nagyot kihozni belőle. Jelen esetben épp egyik se, mert ez egy remek album ugyan, de a nagysága nincs meg. A 2. szám kicsit túl van erőltetve és amúgy is kilóg a sorból a hosszúságával és a hangvételével. Ez a legnagyobb hiba, mert a többi jóval könnyebb, lazább. Gitár, fiatalság, energia. Nice.

Forest Swords
Dagger Paths
(2010)

Lassú, egybefolyó számok, szétválaszthatatlanok és megjegyezhetetlenek. Még a nevüket se bírom megjegyezni. Hónapok óta itt hever a hallgatnivalók között, hallgatom is rendszeresen, de képtelen vagyok bármit is megjegyezni belőle. Mindig bele kell hallgatnom, hogy eszembe jusson mi is ez. Érteni nem értem miért van így, de mindenesetre rohadt jó lemez. A háttérben, aláfestésként gyorsan elmegy vele az idő. Észrevétlenül jó. Érdekes, de működik.

Tropic of Cancer
The End of all Things
(2011)

Kúszó, mászó, vonagló, visszhangoktól és éles szintiktől sűrű. Álomszerű ének, pontos ütemek, változatosság. Soroljam még? Izgalmas must have 2011-ből.

Japandroids
Celebration Rock
(2012)

Első pár hallgatásra nem kapott el a hangulat, de negyedszerre, ötödszörre már nagyot ütött. Majdnem olyan erős mint az első album. Kicsit szűkebb a repertoár, nem kalandoznak annyira, de végeredményben jó irányba haladnak, mert azt erőltetik ami a legjobban megy nekik. Elképesztő erő van ebben a két srácban. Tuti elsők a meghallgatnám koncerten őket listán. Szeptember 3.-án valahogy el kell jutni az Akvárium koncertre.

The Pains of being Pure at Heart
Belong
(2011)

Felhőtlen, vidám. Egy fokkal gyengébb, mint a bemutatkozó lemez, de nyilván nem is durranhat akkorát, mivel nem léptek messze tőle. Igazi nyár hangulat. Néha még nekem is jól esik egy kis nyár érzés. Csak meleg ne legyen. :P

Tim Hecker
Dropped pianos
(2011)

Kellemes hallgatnivaló. Nem hiszem, hogy lesz Tim Heckernek rossz albuma, viszont a Harmony in Ultraviolethez aligha érnek majd fel. Most ráfeküdt a zongora témákra, ez sem áll neki rosszul. A figyelmet nem köti le száz százalékosan, de a háttérben nagyon jól érzi magát.

How to dress well
Love remains
(2010)

Éteri. Durván lo-fi és egész egyedi ezzel a többszólamú énekkel. Jó lesz ezt pár év múlva újra elővenni. Meghallgatnám a Walking this dumbot élőben nagyon hangosan.

Ekoplekz
Westerleigh works EP
(2011)

Erősen Autechre beütésű, de nincs nagyon mibe belekötni. Remek hallgatnivaló. Gyakran jól jön egy kis EP ha nincs idő egy egész albumra.

Caribou
The Milk of Human Kindness
(2005)

Már itt is megvan a saját hangzásvilág. Kellően eklektikus, hangulatos és kb bármennyiszer meghallgatható. Remek!

16 horsepower
16 horsepower EP
(1995)

Nagyon jó, változatos alt-country EP. David Eugene Edwards már ennél a bemutatkozásnál is karizmatikus és magával ragadó. Ez főleg a Coal black horses-ban érhető tetten ami egy zseniálisan magával ragadó szám. Folytatni kéne a diszkográfia felderítését.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése