2012. március 5.

Zenenapló - A– kategória

Majical Cloudz
Are You Alone?
(2015)

Ki az a hülye aki ebben a lemezben csalódott? Majdnem átvertek. Szemetek!

Kings of Convenience
Quiet is the New Loud
(2001)

Magával ragadó és ezúttal gyengébb számok se nagyon vannak. I'm in love.

Choir of Young Believers
Grasque
(2016)

Na ez egy érdekes projekt. Veszettül erős hangulatú, ezért egyből rabul ejt. Elhivatottan kidolgozott a koncepciója, ennek megfelelően egybefolyik az összes szám, de a hosszú játékidő ellenére se válik fárasztóvá. Sőt! Agyonhallgattam.

Devo
Duty Now for the Future
(1979)

Elég vicces így majd 40 év távlatából olvasni, hogy mennyire lehúzták őket az akkori sajtóban. Lehet, hogy ez se hibátlan lemez, de egyrészt érdekes elegye a punk szintivel való megtámogatásának, a könnyedségnek, a fiatalos lendületnek, a remek zenei ötleteknek, a poénoknak és így tovább. Másrészt meg szinte nem is érdemeljük meg őket, annyira fasza íve van a lemeznek és annyira tele van energiával. Még ráfért pár egyedi érdekesség is a lemezre, mint pl. a nyitány és a Triumph of the Will. Utóbbi instant vált kedvenccé és tényleg mélyen megérint, főleg azután, hogy megtudtam miről is szól igazából.

Devo
New Traditionalists
(1981)

Beszarás, hogy mekkora hiány van a világban Devo éltetésből. Eszméletlen kúl zene ez még ma is. Elképesztő, hogy mennyi energiával tölt fel. Devo fever!!!

Deafheaven
New Bermuda
(2015)

Ritka amikor ilyen nyilvánvaló módon, okos döntések nyomán vesz jó irányt egy nehéz zenei projekt. Lenyírbálták a dagályt (negyed órával rövidebb elődjénél), kicsit bátrabban nyitnak a dallamok felé, közben ügyesebben, technikásabban használják a gitárokat, összességében is kicsit populárisabb lett az egész hangulata, de még közel se annyira, hogy esetleg fel lehessen róni hibaként.

Real Lies
Real Life
(2015)

Happy Mondays, New Order, Stereo MC's stb. mind egybegyúrva és szépen kidolgozottan előadva. Az 2016.-os év első nagy rápörgése (igaz ez is tavalyi lemez) és ez egy kicsit most visszaadta a hitemet, hogy érdemes még érdekes zenei projekteket várni. Nem nehéz kiemelni a One Club Town-t, de egyébként is nagyon egységes és végig szuper lemez.

David Bowie
Blackstar
(2016)

Az első 2016-os album amit hallgattam. Ennek megfelelően, stílusosan egy megkerülhetetlen ikon utolsó alkotása. Eszméletlen nagy élmény, egy örökké fiatal elme utolsó szárnyalása. Pedig általában a nagy koponyák rosszul öregszenek, különösen ha zenéről van szó. Rengeteg energia és ötlet van benne. Igazából most döbbenek csak rá, hogy mennyire fontos ember volt ő a mindenkori kultúra fejlődése szempontjából. Majd valamikor biztos sikerül felfogni, hogy elment. :(

Andy Stott
Too Many Voices
(2016)

Nehezen adja magát, de tedd csak fel azt a fejhallgatót, tekerd fel a hangerőt és aztán mondd azt, hogy helósziadeszarazújendisztott! Ugye hogy nem megy. Mondjuk ez tipikusan az a zene, amihez kell a jó hangcucc, mert különben a nagyon alacsony mélyeket vagy nem is hallod vagy csúnyán el vannak kenve.

Giant Squid
Minoans
(2014)

Olyan furcsa hangzása van a lemeznek; teljesen idegen a megszokott metál-hangzástól. Szerencsére elég visszafogott szerkezetűek a dalok, mivel a dallamok viszont elég súlyosak. Nade milyenek lennének, hát a szívünket akarjuk megszakasztani ha ilyesmit hallgatunk, neme? A jó váltásoknak, ötleteknek és a könnyebb struktúrának köszönhetően nem nyomja agyon az ember a kín, hanem szépen végigvezeti ezen a szűk 3/4 órán. Magam lepődök meg, hogy mennyi jó kis metál lemezt hallani így a 10-es évek közepin. Nameg azon, hogy nekem ennyire tetszenek, pedig anno meg mertem volna esküdni rá, hogyha valamit, hát ezt a stílust sose fogom szeretni. Nade, ami jó az jó. Márpedig ez kegyetlen jó.

Devo
Q: Are we not Men? A: We are Devo!
(1978)

Pop-punk együttesnek is ugyanolyan jók voltak, mint elektro-izének. Kiforratlanság és hibák híján, egyszerűen nem találok szavakat. Soha jobbat első lemeznek. Pörgés, buli, tele szuper ötletekkel és húzó nótákkal. Még! Még! Még!

Joanna Newsom
Divers
(2015)

Joanna light. Az első lemezhez hasonlatosan, visszatértek a rendes poplemez struktúrához, közben még az eddigieknél is több energiát fektettek a gazdag hangszerelésbe és a könnyedebb dallamvilág kommerszmentes integrálásába. Egy olyan lemez amivel kel és fekszik az ember két hétig. Az idő előrehaladtával egyre több finomság fedi fel magát. Játékos, vidám, rímes. Csak azt sajnálom, hogy a végére nem jutott még pár vidámabb dallam. Főleg a lemez eleje egységes. Például a Saponanikan is az Anecdotes-tól válik nagyszerűvé, de az első 5 szám tényleg egy egész kivételes élmény és még az asszony is azt mondja, hogy Jobb mint a korábbiak. Ezt azért nem osztom, mert azok meg másért voltak nagyon jók, de afelől semmi kétségem, hogy Joanna és bandája az egyik legjobb dolog a popzene határmezsgyéjén, ami történhetett az utóbbi pár évben.

The Cure
Seventeen Seconds
(1980)

Nyersebb, tisztább, éretlenebb, visszafogottabb, viszont megmunkáltabb, cizelláltabb, komolyabb mint a későbbi Cure lemezek és mindez ugyanolyan jól áll nekik. Nincs szavam rá, hogy tudtak ennyi kiváló emezt összehozni.

Devo
Freedom of Choise
(1980)

Elképesztő energia árad belőle. Muszáj pörgetni, mert szinte minden szám azonnal táncra készteti az agyat és a testet. Egyértelműen kimutatható az egészségre gyakorolt jótékony hatása. Külön öröm, hogy amellett, hogy a zenében is egyfajta teljesen kifordított elektronikus-cukiság-punk kombó, még a 80-as évek énekstílusa is visszaköszön, ami a gagyi glam-rock egyetlen vállalható része. Nagyon nagyon sok öröm van ebben a lemezben, ezért egész mélyen elásom magamban, hogy legyen miből erőt meríteni, ha szükség lesz rá.

Beirut
No no no
(2015)

Egyre inkább kezd hasonlítani a hagyományos értelemben vett pop zenéhez, de emellett egyre érettebb is. Nagyon szépen összerakott, csak a lényegre koncentráló lemez, melyen bölcs meglátás szerint csak a kitűzött koncepciót támogató számok kaptak helyet. Sose megy túl szenvelgősbe, rövidek és kidolgozottak számok, tapadnak a dallamok, tömör és velős a lemez, hatékonyan beleszövi az elektronikát és még sorolhatnám tovább. Lehet, hogy valakinek ez már nem esik a követendő irányvolába, mert eléggé eltávolodott attól amitől indult. Én viszont azt mondom, hogy ez egy mesteri lemez.

Pallbearer
Foundations of Burden
(2014)

Erről a fajta zenéről annyira nincs értelme írni, hogy én is csak minimálisan teszek így. Bármikor probléma nélkül végighallgatom, pedig 55 perc. Rettentő sok energia van benne és szinte minden idegesítő metál-manírt elkerülnek. Régóta vártam már, hogy legyen ilyen együttes, most szerencsére a Triptykonnal együtt megkapom tőlük, ami nekem jár.

Torres
Sprinter
(2015)

Minden további nélkül az utóbbi idők egyik legjobb 2. lemeze. Mindenképpen jó jelnek kell felírni, hogy Torres nem pörgött rá a 90-es évek revivalre, hanem tovább haladt egy modernebb stílus fele. Meglepően lassan érő lemez, de megéri kitartóan hallgatgatni, mert idővel egyre több kis finomság mutatja meg magát.

Beach House
Depression Cherry
(2015)

Szokás szerint olyan 4.-5. hallgatásra válik istenivé. Igen, istenivé, mert nincs nagyon értelme ennél alacsonyabb jelzővel illetni. Annyira talán nem tetszik, mint az utóbbi két előd, de a színvonal szigorúan A kategóriás. Egy kifinomult, érett együttessé váltak és a látszat szerint igencsak élvezik ezt. Én is. A Top 3 legjobb aktív együttesben tuti benne vannak. Folyamatosan, lassan változnak, de hibázniuk egyelőre nem sikerült.

Autechre
Move of Ten
(2010)

Hallgatom mintha muszáj lenne. Eleinte nem is igazán tetszik, aztán szépen fokozatosan belém ég. Nem táncolható, nem könnyen befogadható. Viszont ha elkapnak a repetitív alapok, nem eresztenek. Majdnem minden szám hosszasan elnyújtott és improvizatív játékkal van kiegészítve. Sistereg, prüntyög, horzsol, kattog, sípol, sci-fiskedik, szintiskedik meg minden, amit összekapartak a mára végtelennek tűnő diszkográfiájukból. Szinte az összes stílus amit eddig toltak meg lett idézve ezzel a lemezzel. Pont ezzel, ami egy számkivetett LP hosszúságú EP. Még a 4/4 is többször előkerül. Jó ideje ez a legkevésbé megterhelő anyaguk. Ismeretlenül is simán bele lehet vágni, csak nem kell megijedni az első pár másodperc trollkodásától. Egy amolyan életösszegzés, úgy hogy közben előre is haladnak. Még mindig ők a legjobbak. Pont.

Pharmakon
Bestial Burden
(2014)

Egy ilyen jó ember, mint te, hogy hallgathat ilyen bestiális zenét? Tette fel a kérdést kedves feleségem, abszolút jogosan. A választ nem tudom, de ahogy manapság a gyerkőc miatt annyi apró öröm ér, kezdtem érezni, hogy valahogy kompenzálni kell és így utólag belegondolva, keresve se találhattam volna jobbat, mint ez a lemez. Hát köhögnek benne bakker! Pont ilyen ocsmányság kell nekem. Nyögések, hisztéria, szenvedés, mocsok és megannyi borzalom. Le sem tagadhatná Margaret Chardiet, hogy a Lüktető Porcogótól szerzi a legtöbb ihletet. Az Autoimmune-ban például simán felcserélhetnénk a kiabálást Orridge a Discipline tetszőleges változatából hozott kántálására. De az alap is nagyon hasonlatos. Hozhatnék még több példát is más számokra, de minek magyarázni a nyilvánalót, még a lemez változatossága, a felépítése és maga a rövidség is mind a TG-re hajaz. És ezzel az ég világon semmi gond nincs, mivel rettenet jól működik, nagyszerűek a számok és albumként is velős, egységes. Tényleg 2014 egyik legjobbja. Thanky!

Aphex Twin
Computer Controlled Acoustic Instruments Pt. 2
(2015)

Borzalmasan profi munka, újszerű hangzás. A mester is back.

Sharon Van Etten
Are We There
(2014)

Ritkán kapnak el az erősen érzelmes lemezek, de ha ilyen andalítóan szenvedélyes szerzemények sorakoznak rajta, akkor nem tudok ellenállni neki. Sharon Van Ettent eddig nem ismertem. Ami az album túlnyomó részében történik, az olyasmi, amit nagyon ritkán tapasztal meg még egy magamfajta zenefaló is. Egyszerre erősen határozott, nőiesen érzelmes és változatos, okos. Olyan különböző hangulatú dalok követik egymást, melyek mégis teljesen koherens egészet alkotnak. Csupa nagyszerű, fülbemászó dal egy füzéren, egy hullámvasútszerű érzelmi kaland. Csak hátra kell dőlni, hagyni magunkat és élvezni. A világ legkönnyebb dolga ebbe beleszeretni.

Cymbals Eat Guitars
Lose
(2014)

A Why there at Mountains egy nehezen megközelíthető előd volt. Tisztán emlékszem, hogy konkrétan el kellett határoznom, hogy én ezt akkor mostantól szeretni fogom. Másképp nem ment. Aztán persze nagyon megkedveltem. Ritka elegye a színpadias csapongó stílusnak és a popérzékenységnek. Olyasmi érzés, mintha csakazértsem vagy dacból nem akarnák rávenni magukat, hogy rendes pop szerkezetbe szorítsák bele a dalaikat, holott annyira adná magát a szabados énekstílus és a remek fordulatok miatt. A következő albumuk kimaradt (pótolni fogom), ezt meg amikor elkezdtem hallgatni, úgy éreztem, hogy ugyanabba a cipőbe léptem. Talán a korábbi ismeretség miatt, de ezzel mégsem volt szó szenvedésről. Simán azon kaptam magam, hogy újra és újra hallgatom, minden számot kívülről fütyülök és rettentő jó kedvre derít. Repül vele az idő és végig izgalmas. Ismétlés, unalom, túlzások nélkül egy rettentő változatos, érzelem-gazdag lemez. 2014 egyik legjobbja és már most megállapítható, hogy nagyon jól fog öregedni.

Aphex Twin
Syro
(2014)

Sokféle várakozás lehetett az emberekben ennyi idő után. Kinek melyik a kedvenc korszaka, én akár egy új Selected-szerű ambientes vonalat is simán elképzelhetőnek tartottam. Egy elmélyült, nehezen befogadható, bő munkát viszont nem hiszem, hogy sokan vártak Ricsitől. Márpedig ez egy elég komoly, embert próbáló hallgatnivaló. Ha azt nézzük, hogy az Analordok valami zabolázatlan tiszteletadás voltak az analóg hangkeltők felé, akkor ez egy erős koncepciómunka ugyanarra a témára. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik és annál többet látok bele. Most kivételesen nem vett hülyére minket. Korával együtt öregszik a zenéje és fordul egyre inkább a klasszikus hangzás fele. Extremitásban nincs híján ez a lemez sem, de teljesen más megközelítésben. Mikromenedzselés, aprólékos kidolgozás van, messzemenőkig. Amennyit az életéről sejtetni enged és amennyire a ritkás lemezkészítésből és a stílusának változásából következtetni lehet, a híréhez méltóan egy erősen befordult, magának való, megszállottan dolgozó remetének tűnik. Sokkal jobban tetszik ez a verzió mint egy évente lemezzel jelentkező mixes for cash típusú előadó. Nem sokan képesek ennyi idő után pozitív visszhanggal megújulni, de hát Aphex Twin az Aphex Twin. Még mindig az egyik legnagyobb agy

Owen Pallett
In Conflict
(2014)

Eleinte némileg szkeptikus voltam, de egyértelműen meggyőzött, hogy majdnem olyan jó mint az előző lemez. Csak az kicsit harsányabb, slágeresebb volt. A viszonylagos visszafogottság nem feltétlen baj, de Owennek szerintem kicsit jobban állt a bohókás, őrült zseni-gyerek fizimiska. Mesterien ötvözi a játékos elektronikát az erős hangulatkeltő vonósokkal. Hol hirtelen, hol szép átmenettel vált a kettő között, hol pedig leleményességgel boronálja össze őket. Az éneke sajátos és kifejező. Őszintén, szívvel játszik vele. Hiába fahangú, érzelmessége, lelkessége és igyekezete mindent felülír. Zeneírásban viszont hihetetlen nagy tehetség.

Mac DeMarco
Salad Days
(2014)

Ahogy a 10. másodpercben rákezd a nihilista, hedonista lálálára, az instant, megbabonázott jókedvvel tölt el. Nemcsak az énekével játszik fantasztikus kedvvel és ügyességgel, hanem a gitárjával is. Szinte énekel vele. A kettő közti összhang tökéletes és megunhatatlan. Minden egyes pillanat megjegyezhető. Rövid, velős anyag nyári semmittevésre és szürke, borús hétköznapokra. Az a fajta csoda, ami mindig megtalálja az útját az ember szívéhez.

Lykke Li
I Never Learn
(2014)

Nem tudok értelmes magyarázatot adni, miért kerültem eddig ezt a lemezt. Rosszul tettem. Talán nem bíztam benne, hogy harmadszorra is ugyanúgy magával varázsol. Pedig aztán de. Mi az ami tetszik benne? Senki nem tud úgy nemtörődöm hanggal énekelni, hogy közben megaszakad a szíve és mégis van benne valami megmagyarázhatatlanul pozitív. Következetesen egyre rövidebbek és egyre sűrűbbek, erősebb kontextusúak a lemezei. 33 perc pont ideális egy albumnak. Semmi erőlködés, külső nyomás vagy megfelelési kényszer, csak folyamatos iránykeresés és finom változások a stílusban. Egy gyönyörű, érző, gondolkodó alkotó remekül kidolgozott, érett munkája. Mit lehet egyáltalán ezen nem szeretni?

Majical Cloudz
Impersonator
(2013)

Nagyon hiányoznak az erős egyéniségű énekesek, akik tényleg mernek mit kezdeni a talentumukkal. Ez a duó megmutatta mit lehet kihozni egyszerű ötletességgel, találékonysággal (alapok) és ösztönösséggel (ének). Mindig örvendetes, ha egy előadó elhagyja a berögzült dalformákat, de annak még jobban megtudok örülni, ha tovább is viszik egy gondolattal ezt a rettenetes lázadást. Devon Welsh úgy énekel, mintha próbálna. Mint egy olyan énekes, aki épp a pillanat hevében próbálná megénekelni az érzéseit. Írói tehetségének köszönhetően mégsem egyszerű maszturbáció ez, hanem szépen csiszolt, pár hallgatás után a velőbe hatoló és onnan az idők végezetéig kiégethetetlen monolit. Nem csak simán szépen szól és élvezetes, hanem nagyon okos, szépen felépített is. Mind a dalok, mind a lemez szintjén.

Phantogram
Voices
(2014)

A legritkább esetben tölt el elégedettséggel, ha konstatálnom kell egy együttes kommersz irányba fordulását. Azt azért nem mondanám most se, hogy örülök neki, mégis mosolyra görbül a szám széle, amikor meghallom valamely szerzeményt róla. Van úgy, hogy a kép (a hang!) erősen csal, mert ugyan a sokat méltatott elődök után jóval könnyebb és hát csúnya szóval élve: egyszerűbb. Legalábbis eleinte annak tűnik. Paradox módon épp a Howling at the Moon a kedvenc számom a lemezről, ami egyértelműen a legpoposabb, legslágeresebb darab. Hát ehhez mérten, ennek megfelelően állok hozzá a helyzethez. Észrevehető az irányváltás, de nem tud zavarni, mert nagyon jók a dalok. Kicsit rádióbarátabbá varázsolták magukat, ezért azt hiszem még nem kell követ vetni rájuk. Megunni meg ezeket se nagyon tudom, szóval végeredményben elég nagy az öröm.

Metronomy
Love Letters
(2014)

Eddig Metronomy szűz voltam. Ne kérdezze senki, hogy történhetett ez meg. Szégyenkezve, a sarokban bújva írom le ezeket a sorokat... Szinte mindenki akit olvasok, kapásból reagált valamit erre a lemezre. Mondom csak meg kéne vizslatni, ha már ilyen fontosnak tetszik lenni! Nagyrészt inkább negatívan nyilatkoznak a kritikusok és mindenhol ott van a nem ezt vártam, nem lepett meg és a többi szokásos. Na ilyenkor ugrok elő a bokorból kiáltva, hogy Há!. Vesszőparipám, hogy rohadtul nem mindegy, ki milyen zenei előélettel, elvárásokkal vagy anélkül, esetleg új zenéktől megcsömörlötten, meg úgy egyáltalán milyen életszakaszban, milyen kedélyállapotban csüccsen le elébe. Nos, bátran állíthatom, hogy a modern zenében elég jól feltérképezett vagyok és mindenevő. A Metronomy-val szemben elvárásom nincs, zenétől most épp nem vagyok telítve (jó ideje egy bizonyos adagot hallgatok csak), tavasszal meg nyilván energiától kicsattanva várom (sajnos nagyon nem) a jobbnál jobb szerzeményeket. Csapjunk hát bele! Amit gyakran emlegetnek negatívumként, a fejhangon szenvelgésbe kóstolgató éneklést, én meglepő módon nem találtam irritálónak. Én sem szoktam az ilyesmit szeretni (nagyon nem), itt mégsem zavart, mert a döntő részt szintikkel operáló körítés elvonja róla a figyelmet. Együtt egy sajátosan keserédes, ám laza, pozitív hangulatot nyújtanak. Ezek a visszafogott és közben mégis játékos szintik, egyébként nagyon is az ínyemre vannak. Mikorra pont sok lenne az önmagában biztosan visszatetsző énekből, addigra beugrik egy jó vokál vagy egy furcsán vidám, repetitív prüntyögés. Együtt egy elég egyedinek mondható, kicsit régies, de hamisítatlanul angol, irányokkal szembemenő (antitrendi ha úgy tetszik) hangzásvilág alakul ki. A The Most Immaculate Haircut túlzó lehangoltságán kívül maximum annyi negatívumot tudnék mondani (ha nagyon szőrös szívű akarok lenni), hogy az utolsó szám, mint zárás, nem éppen egy emlékezetes darab. Ugyanakkor azt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy nagyon jó döntés ilyen rövidre zárni a lemezt. Az alig több, mint 40 percen 10 szám osztozik és ez pont elég. Indításnak tökéletes az Upsetter. Ars poetica szerűen előrevetíti, hogy mire lehet számítani és nem mellesleg az egyik legjobban húzó szám az indokolatlanul erősen éneklésre késztető, kései refrénjével. Az utána következő számok, amik elvezetnek a gigamega Love Letters-ig (fent), majd utána levezetik azt, tökéletes albumtöltő számok. Eszembe nem jutna valamelyiket magában berakni, de a világért sem nyomnám el, ha már elkezdtem hallgatni őket. Aztán ott van a fantasztikus Boy Racer (lent), ami úgy lóg ki a sorból, hogy közben az album egységességét javítja és többek között ennek is köszönhető, hogy nem válik unalmassá. Két hét intenzív hallgatás után ismét egyértelműen megállapíthatom, hogy egymás véleményére adni, egyenértékű az egyébként is végtelenül kiszámíthatatlan zene-tetszési index hatványra emelésével. Egyszerűen annyira sok mindenen múlik a benyomás végkimenetele, hogy ennyit már nem lehet számításba venni. A lényeg, hogy ne higgy senkinek, mert ez egy rohadt jó album. Nekem se. (Vagy nekem igen?!) Ja, nekem igen.

Jagwar Ma
Howlin
(2013)

Nehéz lenne meghatározni, hogy mi a fene ez. Viszont kurvajó, az biztos. Már az első What love c. szám remekül rámutat a egyediségére. Lüktető, felböfögésre hajazó antirefrén, ami rátapad az agyadra, ki tudja miért. Tökéletes ritmusszekció, szörfös indie dallamvilág, house alapok meg mittudomén még mi nem. A későbbiekben van gitár alapú nyári sláger, Stone Roses utánérzés, 6 perces 4/4-es prüntyimüntyi és mindez úgy, hogy nem lóg ki belőle semmi. Ó, igen.

Torres
Torres
(2013)

Az a baj, hogy megfeledkeztem erről a lemezről. Elfelejtettem írni róla, most meg már nem vagyok olyan lelkes. A mértékletesség, az arányosság, a kiegyensúlyozottság és a jó ízlés zenéje. Nameg egy új kis korszaké. A 90-es évek revival ezentúl pár évig biztos nyomatékosabban jelen lesz a zenében. Amolyan előfutár ez, meglássátok. Kíváncsi vagyok lesz e még ebben a produkcióban több jó lemez. Annyi szent, hogy ez kivételesen kiegyensúlyozott és előremutató.

Lindstrøm
Smalhans
(2012)

Igaz a temérdek EP-jét nem ismerem, de az albumok alapján Lindstrøm nagyon szimpatikus hozzáállású producer. Nem gyártja sorra egy kaptafára a sok Where you go I go to-t, hanem elkalandozgat más területekre. A Smalhans külön érdekes szituáció, mert a számok nagyon hasonlóak. Alig több, mint fél óra és mind a hat szám szinte ugyanolyan. Régen hallottam ilyen egységes hangzásvilágot, de a relatív változatlanság ellenére nagyon jól működik. Egyik számból következik a másik és az egész nagyon természetesen hat. Felpörget aztán mondja, hogy tedd be még egyszer! De figyelem! Végtelenített fokozásveszély. A dropfanatikusok messze kerüljék.

Arcade Fire
Reflektor
(2013)

Amit mondanak róla az mind igaz. Nem árt neki a hosszúsága, kell idő a beéréshez, nincsenek nagy slágerek, viszont nincsenek rossz számok se és ami a legfontosabb, hogy az egész valami rejtélyes, nehezen megfejthető recept szerint készült, mert indokolatlanul sokat hallgattatja magát. Muszáj újra és újra elővenni, pedig a józan ész azt mondaná, hogy ez egy erős közepes lemez.

Caitlin Rose
The Stand-In
(2013)

Már agyonhallgattam, de még mindig nem bírom megunni. Suzy Lee, Mary Lou vagy akármilyen hülye nevű countryénekesnő, tökéletes génállománnyal rendelkező reinkarnációja által: popzene at it's best. Ennek kéne szólnia a rádióban. Non-stop.

Fuck Buttons
Slow Focus
(2013)

Simán megcsinálták. Megint. Pár lépéssel hátra a technotól, pár lépéssel előre a zaj felé és egy kanyar valami egészen új felé. Hangyányit hosszabb a kelleténél, de amúgy a terjengősség jót tesz a számoknak, csak egyben sok hangyányit. Az elektronika újítói között ebben a korban igen előkelő helyen szerepelnek. Tartják a magas színvonalat, ami igen nagy szó.

Diamond Rings
Free Dimensional
(2012)

Nincs benne semmi eget rengető, sőt újítani se újít szinte semmit. Nem rövid, nem hosszú, viszont abban a ~40 percében mindent elér, amit egy ilyen poplemeznek el kell érnie. Nem túl érzelmes, inkább könnyedén játékos. Legnagyobb erőssége, hogy nincs rajta egy gyenge szám se és már megint eszeveszett jó az ének. Slágeres, könnyen énekelhető, jó ritmusú, hiányérzet nélkül hallgatom végig már vagy nemtom hányadszorra.

Dirty Beaches
Drifters / Love is the Devil
(2013)

Kénytelen leszek szétszedni, olyan nagy különbség van a két koncepció között. Egy lemezként semmiképpen nem jó. Amíg a Drifters gyilkol a minimál, avantgárd, robotosított, monoton darabokkal, addig a Love is the Devil egy teljesen más tudatszintet követel ehhez a szomorkás ambient izéhoz. Amíg előbbi azonnal szétcsapja az agyadat, addig az utóbbihoz kell vagy 4-5 hallgatás míg leesik... A Casino Lisboa-t álló nap tudnám hallgatni anélkül, hogy unalmassá válna. Jobban áll és jobban is megy neki a Drifters féle stílus. Sokkal jobban állt neki a Badlands rövidsége is, de hát ez van. Mindenki meg van őrülve az őrült hosszúságú lemezekért (nem). [pár hét szünet] Idővel a Love is the Devil beérik, de megmarad alkalmi, erősen hangulatfüggő zenének. Nagy gondban vagyok az osztájzással, az A osztály viszont biztos, hogy megvan.

Ian Boddy, Ron Boots, Harold van der Heijden
Phase 3
(1997)

A Tunnel Vision életem egyik legmeghatározóbb száma. Úgy 7-8 évig nem tudtam mi a címe, csak annyit, hogy Ian Boddy és Ron Boots közreműködése. Aztán idén utánajártam, az internetnek hála sikeresen meg is lett egy egész album kíséretében. Amint kiderült, ez egy rendezvényen felvett, nagyrészt improvizációra épülő, összesen egyszer elpróbált (!) előadás. Máig nem vagyok képes felfogni hogyan képesek ilyen számokat élőben kitalálni, még ha egy keret adott is hozzá. Mai szemmel ócska lesajnált 80-as, 90-es évek szintimágiának tűnhet, ám nem érdemes elsőre sarokba dobni. Még ha a többi szám annyira nem is érdekes, mint a precízen kimért Tunnel Vision, idővel bekúszik az agytekervények közé.

Daughn Gibson
All hell
(2012)

Az új Scott Walker első hallgatásra annyira töménynek ígérkezett, hogy egyből eltettem jó pár évvel későbbre. Helyette a semmiből előtűnt egy ifjonti, utólag azonnal érettnek nyilvánítható reinkarnálódása, aki nem mellesleg egyben eszményi dalszerző és rég nem hallott karizmával megáldott előadó is, hova tovább koncepciózus és érett gondolkodású albumkészítő. Mert ez bizony egy vérbeli, klasszikus értelemben vett hangulatlemez. És mint olyan, róla nagyon helyesen minden oda nem illőt sikerült kigyomlálnia készítőjének, ami az egyébként is nagyon vonzó dalokon bőven túlmutat a maga 31 percével. For President!

Local Natives
Hummingbird
(2013)

A fiúk maguk mögött hagyták az Arcade Fire féle szentimentális, kevésbé komolyan vehető gyermeki naivitást és továbbléptek. Szerencsére, pedig nekem az előző lemezzel se volt semmi bajom. Sőt, mondhatni rongyosra hallgattam. Ezt viszont majd csak idővel fogom, mert ez nagyobb odafigyelést és törődést igényel. Kicsit nehezen is indult be nálam, ám ezzel fordítottan arányosan került elő (és még mindig) a részletekben rejlő szépség. Az utóbbi idők egyik legjobb ének-teljesítménye. Talán még egy megasztárt is megnyerne. Na jó, azt azért lehet, hogy nem.

Mocsok 1 kölykök
Lányok és lovak
(2012)

Az a nagy büdös helyzet, hogy ez egy nagyon jó album. Jó rég mondtam már ilyet magyar produktumra. Közel se hibátlan, de igazán gázos momentum nincs. Ezzel már ki lehet tűnni a bővülő magyar alter színtérből (elég nagy gond), de most nem ez a lényeg. Nem érdemelik meg szegény srácok, hogy a negatívumokat taglaljam, mert maga a lemez csupa pozitív energiával van felvértezve. Végre szellemes szövegek, fülbemászó slágerek. Hát ki a tökömet érdekli, hogy zeneileg teljesen átlagos? Egy csomószor végighallgattam és bizton állíthatom, még az én tűzben edzett negatív hozzáállásommal is, minden egyes alkalommal sokkal jobb kedvem lett tőle. Gyanítom nem sok fiatal, magyar előadó képes manapság olyan hétköznapian érzelmes slágert írni, mint a Debora vagy a Szuzi. Popzene emberek! Magyar és vállalható, hovatovább jó popzene! A Szólt a király meg egyenesen zseniális. Matolcsy bácsi ide vagy oda, néha kicsit felcsillan a remény bennem, hogy nem a hellbe tart ez a country.

The Soft Moon
Zeros
(2012)

Elsőre kicsit csalódás szagú volt, de határozottan állíthatom, hogy idővel beérik. Feszes. Alig pár középtempós darab van, és még azokban is van valami lüktető idegesség, nyugtalanság. Mozgásra késztet, erős hatást gyakorol, ugyanakkor teljesen érzelemmentes. Beleszeretni nem lehet, de ez nem is erről szól. Gépzene a gépies mozgáshoz és gondolkodáshoz. Tele jobbnál jobb karcos, cyberbunk sci-fi őrülettel, úgyhogy mehet a pörgés ezerrel.

My Bloody Valentine
m b v
(2013)

Nagy meglepetésemre a lehúzások elmaradtak és a legtöbb cikkíró ugyanarra a következtetésre jutott amire én. Vagyis jó, rendben, de ennek '93-ban kellett volna kijönnie. Látszik, hogy a zenekedvelőknek sokat jelent a My Bloody Valentine, ezért még ha csalódtak is benne se bántják kedvencük régi-új alkotását. Végre valami emberi reakció a krittyósoktól. A fogadtatás, a környezet amibe érkezett tényleg nagyon pozitív. De aztán fennáll az a lehetőség is, hogy mindenki rászánta az időt és eljutott a 8.-10. hallgatásig, amikorra tényleg beérik a lemez összetettségében rejlő szépsége. Sok album meghálálja, ha foglalkoznak vele. Az más kérdés, hogy van olyan ami nem érdemli meg, de ez nem abba a táborba tartozik. Mert ezt bizony nyúzni kell (na nem mintha nehezemre esett volna). És fogom is még nyüstölni sokáig, mert mindig felfedezek benne valami új jellegzetességet. Kevin Shields nem az a teljesen őrült, balfék módon maximalista, hanem aki tényleg kihozza a legtöbbet az adott helyzetből. Teljesen más irányba megy el mint amire számítani lehetett, hasonlatok után csak kapkodni lehet, de elég csak az Only tomorrow képtelenül jó gitárhangzását meghallani és már tudom, hogy jó helyen járok. Kicsit ez is visszaadta az emberiségbe vetett hitemet. Én tényleg köszönöm, hogy ez még létrejöhetett.

Memory Tapes
Seek Magic
(2009)

Álomszerű, de nem pszichedelikus, inkább eklektikus. Összeszedett rengeteg stílusból mindenféle hasznosíthatót és összetapasztotta. Szó szerint, mert szerkezetileg is ismétlésmentesek a számok, néhol még a váltás is olyan, mintha más számba ugranánk. Lehetne ez zavaró is akár, de mivel egyébként is összefolyik az album, teljesen mindegy, hogy hol vannak elvágva a darabjai. Meg amúgy is minden szám remek, úgyhogy minek reklamálnék.

Lotus Plaza
Spooky action at the distance
(2012)

Az első albumot nem ismervén valahol a Real Estate és mondjuk az indie-pophoz közelebb álló The Big Pink közé helyezném el. Annak ellenére, hogy Deerhunter kollaboránsról van szó. Duruzsoló basszusmenet, éteri, maszatolt ének, lassú vagy középtempós, keserűen édes őszi pszichedelia. Hiba? Az nincs. Tökéletes dalok egymás után, változatosan és kontextusba helyezve. Sokkal többet nem kívánhat az ember.

…and you will know us by the trail of dead
Lost Songs
(2012)

A kötelező Source tags & Codes-on [A+] kívül nem mertem meghallgatni tőlük semmit, mert amit olvastam az eléggé elrettentő volt. Így végignézve a albumaik értékelését a vasvillán (8.4 / 10 / 4 / 5.5 / 6.8 / 7.2 / 8, az első album hiányzik a sorból), a kezdeti sikerek, tökéletesedés után, nem kicsit hagyták el magukat (bár metacriticen jóval árnyaltabb a kép), hogy aztán nehezen tudjanak csak visszavergődni az élvonalba. Az érdeklődés méltán megcsappant, én most bevállaltam az újat. És csöppet sem bántam meg, hogy így tettem, mert így most két rohadt jó albumukat ismerem a nyolcból. Érdekes, hogy stílusban nem nagyon változott a kép, a struktúra is hasonló, szóval mondhatni nincs új a nap alatt. Viszont vannak jó számok. De még milyen jók! Az első számok megint durva tempót diktálnak, nem ül le, nem pörgetik túl, nem nyújtják el öncélúan, so tökéletesek az arányok. A rövid, velős címadó szám végig a fülemben marad, az egyik legjobb dobás a lemezen, de a későbbi számok sem hoznak szégyent, egy érett, céltudatos együttes képét mutatják, ami történetesen igaz is. Nálam az év egyik legtöbbet hallgatott albuma.

Actress
R.I.P.
(2012)

Már több hónapja hallgatom és mégsem visz rá a lélek, hogy írjak róla. Pedig még mindig nem unom, szóval tényleg nagyon tetszik. Csak hát képtelenség rá hosszan odafigyelni. Háttérzene. Van egy csomó motorikus lüktetés benne (a gyengém), tetszenek az éles váltások, a sokszínűség és a hangzásvilág is. Letagadhatatlan az Autechre hatás (Serpent), de van benne Aphex Twin is (N.E.W.). Igaz, a tapasztalat azt mutatja, hogy a mai elektronikus zenében ők abszolút megkerülhetetlenek, szóval ezen nincs mit meglepődni. Aktuális, friss, változatos és képes hozzátenni a nagy elődök munkáihoz.

Passion Pit
Manners
(2009)

Először is mindig nézzük az élet szebbik oldalát. A Passion Pit 2009-es bemutatkozó albuma, egy zseniális életműindítás. Jópofa, rögtönzés-szerű őrültködés, tele szuper ötletekkel, amiket mind gondolkodás nélkül el is sütnek. Ösztönösen geekes, ahogy cuki szinti-dallamok süvítenek és közben nyávogó férfi dalolászik, szóval egy igazi komolytalan vidámságbomba. Egyszerűnek és természetesnek hat, miközben mégiscsak többrétegű, amit például egy ötletes szaxi-betéten, a számok változatosságán vagy az önismétlés hiányán érhetünk tetten. Végül, de nem utolsó sorban pedig ott van a Sleepyhead, ami egy normális világban gigasláger lenne. Számomra így is az, maga a boldogság egyfajta megtestesítője.

The Men
Open Your Heath
(2012)

Látszólag egyszerű zene, de jobban megfigyelve több okot is ad a zeneszerető örömködésére. A gyors kezdés után már a harmadik szám meglepően belassul, a nyegyedikben post-rock himnuszokat megszégyenítő módon építkezve tér vissza, aztán a hatodik, hetedik számokban egy szép hosszú csúcspontban teljesedik ki és később is nagyon szépen tartja a szintet. Szóval tökéletes íve van, ilyennel már elég rég találkoztam okosrocknál. Persze ehhez kellenek az önmagukban is működőképes, dallamos számok. Utazáshoz is ideális, sőt remekbeszabott! Meg amúgy is.

Lorn
Ask the Dust
(2012)

Mostanában előretörtek nálam az elektronikus zenék, de ez mondható szokásosnak is. Pár havonta hullámokban változnak a hangsúlyok. A kiváltó oka elsősorban ez a lemez. Ez egy rohadt jó lemez. Leginkább azért, mert úgy iránymutató, hogy közben rengeteg régi és új stílust, hangzást gyúr össze. A Weigh me down és az I better ének témája a rég elfeledett Two Lone Swordsment idézi, a Ghosst(s) című zseniális albumzáró énekstílusát a Planningtorock inspirálhatta, a Chhurch és az I better pedig hatalmas tisztelgés az Autechre legszebb, legszerethetőnn korszaka előtt (a Chhurch még akár számcímben is). A lemez egészét viszont áthatja a bass music és a modern idm féle friss hangzás. Erősen ajánlott.

Fripp & Eno
No Pussyfooting
(1973)

Hiába volt úttörő, és töltött be hatalmas szerepet Eno az ambient elterjedésében, nekem nem igazán tetszenek ezirányú munkái. A többi annál inkább. Debütálásként (mármint a Roxy Music után) 1973 novemberében egyből két albummal robbant be a köztudatba, ez volt a No Pussyfooting (Robert Frippel, Fripp & Eno néven) és a Here come the warm Jets. Két hozzáállásában nagyon különböző zene. A NP, mint ambient (igaz akkoriban ambient, mint olyan, tulajdonképpen még nem létezett, utólag mégis ezt a jelzőt lehet leghatározottabban ráaggatni), a HCTWJ pedig, mint art rock. Egyébként az utóbbiról a címadó szám, minden idők egyik legcsodálatosabb száma és bizony maga az lemez is előkelő helyet foglal el a képzeletbeli listán. A NP egy két emberes munka, egymást nélkülözni nem tudó szintetizátor-gitár páros. Ezzel szemben a HCTWJ-et egy hadsereg készítette (köztük szintén ott van Fripp), igaz a számok nagy részét Eno írta és persze már akkor is maga töltötte be a produceri feladatkört is, tehát nem megkérdőjelezhető, hogy tényleg a saját egyszemélyes projektje, sok vendégmunkással. Egy megkapó kavalkád mindenféle eklektikus dalokkal, tulajdonképpen egy pop lemez, kicsit alternatív megközelítéssel. A NP pedig... Két húsz perc közeli számból áll, azt hiszem ez elég sokat elmond. Több rétegű szintetizátorhangulatra improvizációszerű gitárszóló. Nem öncélú figyelemfelkeltő játék, hanem amit csak Robert Fripp tud: úgy marad háttérben, hogy közben mégis az előtérben van és sziporkázik. Elmondani nem nagyon lehet, ezt hallani kell. Ambient, de még nem ez jelentette az áttörést, ez még nem volt akkora ugrás a furniture music után, hogy egy új stílust teremtsen. Épp ezért olyan érdekes. Elindult egy irányba, amerre előtte még nem sokan. Ez rengeteg kreatív elmét élesztett fel, akik később továbbgondolták és külön stílussá alakították. Nincs túlnyújtva, mint a Discreet Music és nem fullad unalomba, mint a Music for Airports. A határon táncol, méghozzá nagyon ügyesen. Előtérbe és háttérbe egyaránt kiváló. Egy évben két ekkora jelentősségű albumot egy embertől. Le a kalappal Eno bácsi előtt, így majd 39 év távlatából.

Pallbearer
Sorrow and Extinction
(2012)

Woahh! Na ez aztán durva. Végre ütőképes metal MUZSIKA. Szép hosszan (de nem terjengősen) kifejtett NÓTÁK, semmi erőltetett tekerés, felesleges dobmunka vagy öncélú gitárszóló. Csak az erős és változatos riffek. Pont ahogy szeretem. Fogalmam sincs miről DALOLÁSZIK az ÚRIEMBER, mert egyszer se figyeltem a szövegre, de nagyon átjön az erő. Kizárólag hangosan szabad hallgatni. Komoly zúzás, igazi DALOK, egy elejétől végig izgalmas metal album. Hónapok óta hallgatom, de nem bírom megunni. Idővel lehet, hogy [A] lesz belőle, de egyelőre [A-]-nak érzem.

The Tough Alliance
The New School
(2005)

Azért durva, hogy hét év múltán sikerült csak meghallgatnom. Mentségemre szóljon, hogy nem tudtam a létezéséről és persze jobb későn mint soha! A New Chance-ért egyébként teljesen odavoltam anno és most is nagyon jó albumnak tartom. A The New School első meghallgatásának legfontosabb tanulsága, hogy már itt is tökélyre fejlesztették a beszívott, hiperaktív óvodás szintre lealacsonyodó fröcsögő, ordító énekstílust. Ez nyilván nagyon rosszul hangzik, de egyszerűen képtelenség nem végigdúdolni, fütyülni, énekelni ezeket a fülbemászóan vicces slágereket. A körítés is kellően magával ragadó és szeretnivaló. Iszonyú nagy kár, hogy nincsenek már és nem hallhatunk több ilyen vásári szintiből összetákolt kis csodákat.

The Magnetic Fields
Distortion
(2008)

Az új albumuk kapcsán jutottam el hozzájuk és leesett az állam. Ezt eddig, hogyhogy nem ismertem? Ennek bömbölnie kéne a rádióból! Fülbemászó, vicces, irónikus és jópofa dalok garmada. Ha a 3-5. számok nem törnék meg a lendületet, elgondolkodnék a lehető legjobb osztályzaton is. Nyitásként felpörget a Three-way, együtt ordítunk a Too drunk to dreamben, aztán együtt sírunk az I'll dream alone című gyönyörűségben. Ennyi sláger egy helyen igen ritka.

The Field
Looping State of Mind
(2011)

A semmiből bukkant elő és letaglózott. Ez lett a kedvencem idáig tőle. Sokkal jobban tetszik ez az irány mint ami a Yesterday and Today képvisel. Könnyebb, de egyben kísérletezőbb is. Több irányban tágítja a határokat. Igaz kommerszebbé vált, de csak nagyon sok zárójelben jegyzem meg, mert csöppet sem megy a minőség rovására. Nem látom hol a hiba.

Ekoplekz
Fountain Square EP
(2011)

Ez egyedibb mint a Westerleigh works. A Doctrine 81 zseniális trekk. A kedvenceim ezek a középtempós, okosan felépített, sokszínű kis csodák.

Necessary
Voldsløkka
(2010)

Valami egészen elképesztő dobos teljesítmény amit Ted Parsons (Swans, Godflesh) itt produkál. Ha minden igaz, ez elsősorban az ő projektje, bár túl sok infót nem találni róluk. Végig húz az eklektikus ütemeivel a több mint egy órás lemezen. A hosszú 6-8 perces számok tele vannak őrülten torzított gitárokkal. Hideg hangzás és kategorizálhatatlan stílus. A Slukker Lyset elképesztő nagy zúzás, a Helvete Ser På Deg még dob egyet rá az ütős drumandbass-szel, a Lord B pedig tökéletes levezetés az agyontördelt ütemével. Nem is tudtam, hogy ennyire vágyok már egy ilyen karakteres hangzású albumra.

Duppy Gun Productions
Multiply / Earth
(2011)

Sose halottam még ilyen kotyvasztást. Tuti ütemek, bugyborékolás, csörgés, zörgés, mittudomén. Mind az instrumentális mind a beszívottan éneklős verziók teljesen új élményt jelentenek. Nagyon kúl.

Peaking Lights
936
(2011)

Egy megunhatatlan lemez. 2011 egyik legjobbja. Lüktet a dub, bágyadtan énekel egy nő valahol, zajjal sűrűsödik, elmaszatolt szintetizátor süvít, bekapcsol az automatikus hangerőszabályzó és visz magával egy hipnotikus utazásra. Igazi pszichedélia. Gyorsan elröpül az alig több mint 3/4 óra. Nézem hogy nyolc számból áll, de nem lehet őket szétválasztani. Annyira egybefolynak, hogy különbséget is nehéz tenni köztük. Az ének is alig változik, de belemászik a fejembe és nem is akar kijönni onnan. Időtlen, szerethető, bármikor meghallgatható, háttérzeneként is első osztályú lemez.

The Tallest Man on Earth
Shallow Grave
(2008)

Annyira érti ezt az egyszálgitáros életérzést. Kérdés nélkül csüngök a szavain. Csudajó lemez ez is, bár a 2010-es folytatás azért összeszedettebb.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése