Zenenapló - B kategória

The Range
Potential
(2016)

Motion Graphics
Motion Graphics
(2016)
Elhallgatható, de tonképpen nem maradnak meg bennem a számok.

Various Artist
Dj Kicks: Moodyman
(2016)
Változatos, izgalmas gyűjtés. Látszik, hogy aki csinálta, az keni-vágja a témát. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem az én stílusom. Fele kb. megmarad és agyon fogom hallgatni őket.

Kornél Kovács
The Bells
(2017)
Nincs rajta rossz szám, de kevés az igazán jó.

Angel Olsen
My Woman
(2016)
A második fele kicsit jobban leül mint kéne, de azért elég szép számok ezek.

The Coral
Distance Inbetween
(2016)
Erre a Coralra már nem tudok rácsatlakozni. Nem öregszenek valami jól. Elértek a progresszív-rock, apukakorszakba, elveszett a varázs.

Car Seat Headrest
Teens of Denial
(2016)
Kevés az igazán jó szám. Inkább csak ötletek jók bennük.

David Bowie
Diamond Dogs
(1974)
Jó ez, de nem annyira, hogy az egész lemez csússzon, úgyhogy szétszedtem.

King Midas Sound / Fennesz
Edition 1
(2015)
Szeretném nagyon szeretni, de van egy olyan érzésem, hogy ebben a projektben Fennesz a gyenge tényező. Amikor ritmus és dallam van jelen, él a lemez, amikor ambientkednek csak a ritmus hiányát érzem. Elhallgatható akár sokszor is, de sajnos az egységesség nagyon hiányzik belőle.

The Cure
Wish
(1992)
Az első lemez ami a középszer felé hajlik. Kicsit több benne az ismétlés, kevesebb az ihlet, inkább rutinszerűnek tűnik és ezáltal hangyányit unalmas is pár helyen. Lehetne csalódás is, de mivel tudtam előre, hogy ez a sorsa a zenekarnak, így csak csendben konstatálom a helyzetet. Nameg ilyen lemezek után!

Peaking Lights
Lucifer
(2012)
Ez egy kellemes, jó kis hallgatnivaló.

Julia Holter
Have You In My Wilderness
(2015)
Újra megróbálkoztam Holter kisasszonnyal és most kellemesen meg is lepett. Nem tetszik az egész, de összességében nagyon kellemes és újszerű hangulatú.

Radio 4
Gotham!
(2002)
Az első négy számért bárki fél karját odaadnám. Utána leül, ez nem áll jól neki, amikor meg újra fel akar állni, akkor már nem sikerül.

Miguel
Wildheart
(2015)
Tippre ez egy hatalmas siker lehet, meg rettentő menő meg minden, szóval bizonyára mindenki kurvára megmondta anno a véleményét róla. Na most én is elértem idáig. Vállalható r'n'b mutáció, de nem hoz különösebben lázba. Pár remek szám, de a zöme is tényleg rendben van. Nagyjából fele maradt meg.

Terry Riley
A Rainbow In Curved Air
(1969)
Tulajdonképpen nem rossz, de nem hinném, hogy az életem hátralevő részében nagyon szükségem lenne efajta vakerászásra.

Miike Snow
Miike Snow
(2009)
Jó a hangzás és van pár jó dal, de összességében az írás elég gyengusz.

Oneohtrix Point Never
Garden of Delete
(2015)
Vannak jó momentumok, de mint számok, vagy mint lemez, nehéz lenne egy jónál többet mondani rá. A struktúra és az ívek nem az erőssége sajnos. Félkész állapotnak tűnik.

Sheer Mag
Sheer Mag 7/ II EPs
(2014)
Nem olyan jók a számok, mint amennyire meghozza a kedvet a két nyitószám. A hangzás nagyon fasza, telitalálat az énekhang, a kis váltások viszik a hátán az unalmasabb számokat. Hát nem tudom, nagylemezhez ez kevés vóna.

Dollkraut
Schimanski's Black Lullabies
(2014)
Sallangmentes, stílusos megidézése a múltnak, pár gyengébb számmal. A közbeiktatott átvezetők teljesen feleslegesek. Csak a tiszta elektronika áll jól nekik, a latinos dallamok nem jó irány.

Fat White Family
Champagne Holocaust
(2013)
Arányaiban van némi probléma. Például a Special Ape rövid, pedig húz magával mint az igásló, az unalmas és letargikus Lee Oswald meg túl van nyújta mint a rétestészta. De egyébként elég jó kis nóták vannak itt.

Annie
Anniemal
(2004)
Ez is valahogy kimaradt eddig. Teljesen vállalható még ma is, sőt, jelentősen jobb a hasonló elektro-dance-énekesnő-bigyók javánál, bármilyen korban. Na, azért elájulva nem vagyok tőle, de jó kis hallgatnivaló. Kár a lagymatag utolsó szakaszért.

Grimes
Art Angels
(2015)
1. hallgatás: Most ez komoly?
2. hallgatás: Jó, biztos bennem van a hiba.
3. hallgatás: Gyanús, hogy nem velem van a hiba.
4. hallgatás: 5 szám megmaradt róla.

The Cure
The Walk EP
(1983)
Populirazilódás, iránykeresés, B-oldalas számok, de mindez úgy, ahogy sokaknak életük legjobbja se jön össze. Jó, nem egy kifejezetten emlékezetes lemez, nincs igazi összetartó erő, de hát nem véletlen lett ez csak egy közbeiktatott EP.

Dirty Beaches
Stateless
(2014)
Ez egy olyan lemez amit sokkal többet kellene hallgatnom, de mindig elfelejtem berakni. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Mark McGuire
Living with Yourself
(2010)
A legeslegnagyobb probléma a lemezzel, hogy végigkíséri ez a prüntyögésfajta, ami leginkább az ócska zenei tömörítés hanghibájához hasonlítható. Nem bírok elvonatkoztatni, holott volnának itt érdemek.

Hey Colossus
Radio Static High
(2015)
Elhallgatgattam egy darabig, de - nincs erre jobb szó - túl semmilyen. Túl korrekt. Nem érzem át, nincsenek igazi érzelmek benne.

Daughn Gibson
Me Moan
(2013)
Akárhogy is nézzük, jelen idők egyik legjobb énekesének lemezéről beszélünk, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát. Az album első fele nagyon megnyerő. Egy amolyan bármikor elhallgatható, az előtérbe sose tolakodó érdekesség. Lehet, hogy nem ennek szánták, de háttérben tényleg jól érzi magát. A végén a populárisabb vonalat kóstolgató számok nem igazán állnak jól neki. A zenei kísérletezés és az improvizatív ének viszont annál inkább. A zenében igen jó ötletei vannak, csak egy jobb producer kéne neki, hogy kiszűrje a lényeget. Feltétlen meg kell jegyeznem, hogy az az öt szám amit meghagytam róla, szarrá lett hallgatva.

Wild Beasts
Present Tense
(2014)
Az egész lemezt tekintve most se rossz, de igazán jók csak pár szám erejéig tudnak lenni. Teljesen felesleges a többi, a tucatzenéktől csak az érdekes énekükkel eltérő számaikkal terhelni az agyat. Ez most kicsit lesajnálóan hangzik így, pedig egyébként kellemes hallgatnivaló, csak az előző lemezeikhez képest nincs fejlődés.

Crystal Antlers
Two-way Mirror
(2011)
Sajnos nincs olyan egységes és fülbemászó, mint a Tentacles, de maga a hangulat nagyon tetszik most is. Csak a lassabb, kilátástalanabb érzést keltő nóták nem kellenének rá. Amúgy igen nagy ispánság!

Tame Impala
Currents
(2015)
Mindennek haladnia kell valamerre, jelen esetben Kevinnek a populárisabb vonal és az unalom fele. Akárki akármit mond, nincs ezzel nagy baj, de mégis mi ez ahhoz képest ahogy berobbant a köztudatba? A jobb számok lényegében a korábban kiadott single-ök. El lehet hallgatgatni, kellemes meg minden, még mindig 1000x jobb mint egy átlagegyüttes, csak a jelentősége csökkent elég nagy mértékben.

Sonic Youth
Goo
(1990)
Úgy néz ki én azzal a pár albummal beteltem, amit már korábbról ismertem tőlük. Amit tudtak nekem adni, azt 90%-ban a Daydream Nation lefedi. Szomorú vagy nem, ez van. Pár szám kivételével megy a levesbe.

Banks
Goddess
(2014)
Mihez kezdjek veled típus. Érdekes hang, jó alapok, populáris dallamok, valahol a művészileg komolyan vehetőség határán táncolva. Főleg az album eleje sikerült jobban, a lassabb, unalmasabb nóták nem igazán fekszenek neki. Arról nem is beszélve, hogy jó húsz percnyi felesleg van a lemezen.

The Tallest Man on Earth
Dark Bird is Home
(2015)
Ennek sajnos nem sikerült elvarázsolnia. Háromszor ugyanazon recepttel remekelt, negyedszerre ez már sajnos nem elég. Igazából most is jók a számok, csak úgy néz ki, hogy én beteltem vele. Azért akadnak remek pillanatok, lásd Timothy. De miért a legszomorúbb számmal indít? Örök kérdés ez nálam. Egyébként megmarad az egész album, csak a korábbiakat tekintve csalódás. Nagyon kellemes hallgatnivaló.

Susanne Sundfor
Ten Love Songs
(2015)
Divatos most Lykke Li meg egyéb északi énekesnők által lerakott modern szintizenét nyúlni. A legtöbben persze üres, vackokat csinálnak. Zsuzsinak vannak jó számai, rossz nem nagyon van (kivétel a memorial felesleges túlzása, vonósok), az egész lemez mégsem fog meg annyira. Elég sokszor meghallgattam though.

Jamie XX
In Colour
(2015)
Jól szól, szépek a hangok és a Gosh-ban nagyon klafa a süvítő dallam is. Sajnos a számok nem jönnek ki valami jól, mindig elrontja valamivel. Talán a megnyerő szerkezet hibádzik belőlük, mert valahogy nem tudok beléjük szeretni.

…and you will know us by the trail of dead
IX
(2014)
Párszor simán végighallgattam. Nem olyan vészes, de persze nagyon messze van attól amire képesek. 6 szám megmarad róla, kocsiba jó lesz, meg jókedvre derítő, emberes rocknak. Élvezni fogom őket, szóval azért jó, hogy ez is létezik.

How to Dress Well
What is this Heart?
(2014)
Óóó ez a sértett lélek! Minő érzékenység, micsoda romantika! Ismét előtérbe került az R'n'B és máris úgy érzem, hogy túl komolyan veszi magát és túl sokat képzel a saját hangjáról valamint annak az effektezett élvezeti értékéről. A számai így már nem is olyan jók, noha ötlet és potenciál van bennük bőven. Bőven overlong is úgyhogy én inkább lapozok. Az egyetlen őszintének tűnő See You Fall marad meg róla büntetésképpen.

Run the Jewels
Run the Jewels 2
(2014)
Jó, jó, de év lemeze? Tényleg nem lehet sokba belekötni, mégsem érzem jelentős alkotásnak. A Blockbuster megmarad a húzós alap miatt, amúgy nálam nem sokat érnek el ezekkel a pofázással. (Igazi rap rajongó vagyok)
Angel Olsen
Burn Your Fire for No Witness
(2014)
Nem rossz ez, csak nem értem az album koncepciót. Hogy lehet így indítani egy lemezt? Az első pár hangnak megjegyezhetőnek, behúzónak kell lennie. Erre itt valami végtelen unalommal indul és ezért később is nehezen indul be, hiába a tempósabb számok. Amúgy meg sajnos nem az én dallamvilágom ez a keserűskés country beütésű rockasszonykodás, úgyhogy majdnem kuka lett az egész véletlenül. Pedig nem rossz ez, mondom én.

Will Butler
Policy
(2015)
Amúgy jópofa, de nem kell elájulni tőle.

Mark Barrott
Sketches from an Island
(2014)
Van egy szép koncepció a visszafogott pengetéssel, a nem túl mély érzelmekkel, a könnyed dallamokkal, a funky-boogies fűszerezéssel. Nálam pont a visszafogottság miatt lett kicsit kegyvesztett, mert ilyesmi mostanában nincs idő. Pedig szépen szól és végeredményben egy elég kellemes hallgatnivaló. Ez sorjában a negyedik lemez amiről csak az első számot tartom meg, szóval valami történjen már bakker!

TOPS
Picture You Staring
(2014)
Jó a hangszerelés, kedves az énekhang, csak egy kicsit vérszegények a dalok. Éppen annyit játszanak a Twin Peaks szerű nosztalgiára, hogy még nem zavaró. Sokkal jobban állna nekik, ha kicsit jobban szabadjára engednék az energiáikat. Jöhetne a tempó, a bulika, mert a mozgalmasabb számaik tetszenek.

Alvvays
Alvvays
(2014)
Persze minden rezdülés, manír és pendítés egy ordas nagy klisé, de mégsem bosszantó, mert bennük van a lazaság. Elképesztő cuki az ének és végtére is, nem olyan rosszak ezek a számok. Maaaaaarryy me Archiiieeee!

Total Control
Typical System
(2014)
Bevállalták, hogy pofátlan módon lenyúlják a korai Joy Division (Warsaw) és a korai New Order hangzásvilágát és személytelenségét. Ráadásul úgy, hogy a Joy Division legfontosabb, legismertebb művei szinte még csak inspirációként sem említhetőek meg. Érdekes projekt, de annyira nem faszák a dalok, hogy a személytelenség mellett is egyértelműen élvezetesnek lehessen nyilvánítani. Vagy megtartom az egészet és elhallgatgatom néha (kevésbé valószínű), vagy megy az egész a kukába, mert úgyis lesz jobb. Done.

Parquet Courts
Sunbathing Animal
(2014)
Lényegében ugyanaz a véleményem, mint az előzőről, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy mivel ez azért minimum egy fokkal visszafogottabb, más hangulat kell a hallgatásához. Egyébként abszolút ugyanaz az összeállnak a vastagkeretes szemüvegű srácok, akik egyébként csak pár éve költöztek a nagyvárosba és egy kurvajót zenélnek együtt a garázsban érzés. Pedig nem is szemüvegesek. Mintha csak maguknak zenélnek. Némely szám egész improvizatív, főleg az ének terén. A zene direkt, feszes, nem különösebben bő repertoárból dolgoznak, de amit csinálnak, azt jól csinálják. A She's Rolling a hat és fél perces egyhelyben toporgásával eléggé megakasztja a rövidebb, hosszabb, de három percnél nem igen hosszabb dalokból álló ívet. Érdekes módon nemsokkal utána az Instant Disassembly annak ellenére, hogy hosszabb, sokkal jobban működik. A végére azért túlzottan is lelassul és átvált maszturbálás jellegűvé. Kár érte.

Damon Albarn
Everyday Robots
(2014)
Bár jelentősen több a melankólia és kesergés, mint amit én indokoltnak tartok, Albarn sajnos van olyan remek író, hogy ezt el tudja feledtetni amíg szól. Piszkos, nyirkos késő őszi időhöz illik. Egységes, konstans hozza színvonalat, de különösebben nem hat meg. Ugyanúgy vagyok vele, mint a Thom Yorke szólólemezzel. Mr. Tembo nagyon nagy felüdülés a sok nyomasztás között.

Thom Yorke
Tomorrow's Modern Boxes
(2014)
A semmiből előtűnve vész azonnal a feledés mélabús mocsarába. Változnak az idők. Pedig az Eraserre még mindenki felkapta a fejét és még ma is elismerően bólintanak. Nem érdemtelenül. Ahogy a Radiohead is szép lassan megszűnik érdekesnek lenni, Thom Yorke is szürkülni látszik. Szó se róla, ahogy a zenekar esetében is, egyértelműen profi munka. Szépen kidolgozott számok válnak az ultraerős, rutinból összerántott kontextus áldozatává. Ha már rossz nem tud lenni, legalább rendesen unalmas legyen, neme? Simán elhallgatgatom a mindennapokban, munka közben, de érzelmeket abszolút nem vált ki belőlem.

Planningtorock
All Love's Legal
(2014)
Hasonló problémám van vele, mint a The Knife-fal, csak kisebben. Túlgondolt és elművészieskedett lett. Az album első fele, egészen az értelmezhetetlen Misogyny Drop Dead-ig egy nyugodtabb verziója a W-nek kevesebb fülbemászással, de több aggyal. Innentől kicsit elszáll a kísérletezés irányába, ami addig nem is baj, amíg olyan, mint a Steps. A Steps egy modern, okos, szépen felépített szimfóniaszerűség, ahol nagyon ügyesen használja az ének-torzításokat. Aztán ott van az újfent idegeket próbáló Public Love és Purple Love, majd a záró, gyors ritmusával okvetlenkedő Patriarchy Over & Out. Mindig fennáll a veszélye az önmagát produceráló, új irányok fele kacsingató művészeknél egy-egy túlkapásnak. Ennyi belefér, de azért legközelebb kicsit több összeszedettséget várok el.

Future Islands
Singles
(2014)
Ilyen hanggal világokat lehet hódítani, nők százait lehet instant megbolondítani. A figura fizimiskája már nem ennyire ideális, főleg ha az extrém mozgáskultúrát is belevesszük. Szóval aki ilyen egyedi tálentum van a birtokában, ahhoz illik egy rohadt jó banda meg egy korszakalkotó írói véna (vagy szerzőtárs). Szerencsére megvan a saját hangjuk és egész jók a dalok is. De hiányzik az a plusz. Tényleg remek minden, csak épp rajongani nem lehet érte. Kis túlzással a Seasons felzabálja a lemez többi részét.

Teleman
Breakfast
(2014)
Nem annyira szimpatikus ez az énekhang, de szupijól megírt számocskák vannak itt, úgyhogy próbálom magam túltenni rajta. Jól énekel a srác, nem fér hozzá kétség. Szépen viszi a lendület, hozzák a jó kis angolos slágereket, némelyek rohadtul ismerősek (Skeleton Dance), mégis szimpatikus az egész könnyedsége, lazasága. Van azért rajta bosszantó bénaság, pl. a Lady Low. Ez annyira rátelepedősen, fárasztóan melodramatikus, hogy az összes életkedvem elmegy tőle. Sajnos az utána következő szám is folytatja a leülést, majd próbál bekeményíteni, drámázni, ami nagyon nem megy nekik. Az utolsó szám meg csak simán érdektelen, úgyhogy kár így elrontani a remek első kétharmadot.

Amen Dunes
Love
(2014)
Kúszómászó folky-lo-fi hangulatfesztivál hippibeütéssel. Nekem legalább is. Kicsit háttérbe húzódva jól elhallgatgatom, de sajnos nem gyúrnak annyira a slágerességre, mint amennyire jól áll nekik. Csak annyival kellene több, mint a Real Estate-nél. Az első négy számban tart a lendület, aztán amikor váltani kellene, ők inkább unalmasak lesznek. Így is van minden számban megjegyezhető momentum, összességében mégis kevés az üdvösséghez.

Sleaford Mods
Divide and Exit
(2014)
Érdekes, hogy milyen kevesen használják ki ezt a pörgős basszeros alap + duma kombinációt. Elképesztő húzása van és viszonylag jók a számok is. Csak kicsit lehetne változatosabb illetve rövidebb. Megvan a saját hang, már csak egy jó producer kellene, hogy megrajzolja a keretet is hozzá. Ennek ellenére nem tudnék kivenni róla egy-egy számot. Ez a jelenség így jó ahogy van.

Tobbacco
Ultima II Massage
(2014)
Hol a Daft Punk, hol Tricky, hol a Boards of Canada, hol a Ratatat jut eszembe, meg még egy csomó minden egyéb, aminek talán már a nevére sem emlékszem. Egyébként nem rossz tolvajok, jó ízlésük van, de egy önálló produkcióhoz ez azért elég kevés. Néhány számban egész jól kiteljesednek a lehetőségek (Streaker, Self tanner, Father Sister Berzerker), összességében viszont nem egy nagy dobás.

Cloud Nothings
Here and Nowhere Else
(2014)
Hát ha így tetszik folytatni, akkor én inkább azt mondom, hogy jobban tetszett a nyersesség és a kidolgozatlanság. Minden számban van egy-egy pillanat ami megtetszik, egész számok viszont nem annyira kapnak el. Sodor a lendület aztán arra leszek figyelmes, hogy unatkozom. Ez a kettőség megy végig a lemezen, ezért nem pozitívak egyértelműen az érzéseim. Viszon ott van például a zárószám, amiért bárki fél karját odaadnám, annyira fantasztikus. Figyelni kell még őket, mert egyszer összehoznak egy kurvajó albumot. Juteszembe koncerten azért ott lehet az energia.

Janelle Monáe
The Electric Lady
(2013)
A végére sajnos eléggé elfogy a lendület, de van sláger a lemezen bőven. Meglepő módon jó háromnegyed órányi anyag megmarad róla. Hogy miért érzik szükségét ilyen terjedelmű albumok készítésének, arról fogalmam sincs. Mindenesetre két albumából összejött most egy órányi zene, amire tényleg azt tudom mondani, hogy nagyon rendben van. Könnyen megfejthető, ugyanakkor változatos és aggyal van összerakva. Több ilyen előadó kéne. A többség mellett, rá nyugodt szívvel fel lehet nézni.

Todd Terje
It's Album Time
(2014)
Terje-t bizonyos berkekben istencsászárként tisztelik. A nagy szám pedig itt az, hogy annak ellenére, hogy már rohadt rég óta aktív, ez az első albuma. Vicces gyerek lévén, egyből az első számot és az album címét is ennek szenteli. Okké. Az feltétlen tisztelendő, hogy nem egy slágergyűjteményt, nem egy mindenkinek megfelelni vágyó, sablonos valamit csinált, hanem igenis változatos és egyedi albumot. Nekem az a bajom vele, hogy egészen a remek Strandbarig nagyon nehéz elkapni a tempót. Illetve a nyitás az még jó. Aztán hirtelen lelassul két - amúgy nem rossz - szám erejéig, majd jön a visszataszító Svensk Sas és csak utána indul a buli. A Johnny and Mary szuper, mondhatni telitalálat. Ha már az ember csak egyetlen vokális számot pakol a lemezre, hát azt csinálja egy karizmatikus világysztárral, neme? Ráadásul jót tesz a szerkezetnek is, ügyesen töri meg a lendületet, hogy utána újra fel lehessen pörögni. Ha jobban belegondolok az Alfonso Muskedunder (grrrr, a hideg ráz tőle) kivételével a Strandbartól indulva 42,5 perc. Ideális albumhosszúság és mindenki szanaszéjjel dobta volna az agyát tőle. Kicsit sokat akart belesüríteni Terje bácsi. Nem baj, azért a Pitchfork megadta neki a best new music plecsnit, szóval ő biztos nem szomorú. Na de majd legközelebb, úgy 10 év múlva. Ja, ha még nem említettem volna, az Inspector Norse nem olyan nagyon rossz szám. A Top 50 slágerben benne lesz még életem végén is. Asszem.

Lou Reed
Transformer
(1972)
Sokkal jobb osztályzatot kaphatna, ha nem okozna instant idegbajt az a pár szám, amit agyonjátszottak róla. A többi egyrészt teljesen rendben van, másrészt viszont vannak azok a számok, amiket egy világért se raknék be. Sőt, kényszerűen kapkodnom kell next gomb után (pl. Goodnight Ladies). Kedvencek: Vicious, Make Up, Satellite of Love. Korszakalkotó kultkedvenc, erre én simán továbblépek. Ilyenkor érzem, hogy milyen könyörtelen és szívtelen vagyok. Mondjuk így, hogy három részre osztódik a lemez (megjegyzem, hogy nem csak az én zenehallgatási szokásaim miatt), nem is volt sok esélye. Azért egy bíztató B-t kap szegény Lou, nehogy átforduljon a másik oldalára.

Blood Orange
Cupid Deluxe
(2013)
Az a bajom vele, mint általában az RnB-vel. Nagyon sok a túlzás benne. Viszont amikor valamit eltalálnak, akkor az nagyon húz. Itt van például a Your're not good enough alapja és a kapos ritmusú ének vagy az It is what it is szexi (!) refrénje. Viszont a rapbetétre (Clipped on) vagy a lagymatag érzelmeskedésre egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Hétköznapi teszem-veszem dolgokhoz az az öt szám ami végül megmaradt (az említetteken kívül Always let u down, Chosen, No right thing), teljesen hibátlan. Maradok tisztelettel, az RnB számomra továbbra is csak fenntartásokkal értékelhető.

The Dirtbombs
Ooey Gooey Chewy Ka-Blooey!
(2013)
Meglepően jól működik és szerencsére kellően rövid is. A hangszerelés ugyan elég ingerszegény és olcsó, de ez nem számít különösebben. Vállaltan poén, vállaltan laza, úgyhogy nincs jogunk újításokat, mélyebb értelmet keresni. Egyszerű és szórakoztató.

Triptykon
Shatter EP
(2010)
Azon kevés metál előadók egyike, akiknek meghajolok - az egyébként sok esetben rém mulatságos - színpadiassága előtt. A három stúdiószerzemény ott van, zúz, horzsol, üt, illetve az egy dark ambient szerűség érvényes és izgalmas darab. Az élő felvételeket alapból nem szeretem, ezek meg nem is különösebben jó számok, úgyhogy ez ennyi. Igen várom már az új albumot!

Wooden Shjips
Back to Land
(2013)
Két Moon Duo és az előző Wooden Shjips lemez után bátorság lenne azt mondani, hogy már nem tudnak újat mondani (van még lemezük nékik), de talán mégis megkockáztatom. Jók a számok, viszont ugyanazt játsszák újra és újra. Ezen meg nincs mit szépíteni. Valahogy mégis olyan az egész hangulata, hogy ez nem igazán válik negatívummá, maximum közömbössé teszi. Ez is egy érdekes eset.

Poolside
Pacific Standard Time
(2012)
Irtózatos szenvedések árán jutottam dűlőre vele, de ez már alapból intő jel, nem igaz? Régivonalas-funkys-boogies-TBakárhányas langyi latinfíling kutymurutty. És ezzel elég sok mindent elmondtam. Alapból messze áll tőlem ez a hangzásvilág, mégis elég sokszor meghallgattam. Hajtott előre, de közben is mindig azon gondolkodtam, hogy most akkor ez tetszik nekem? Illetve miért tetszik, ha már egyszer tényleg tetszik valamennyire? Aztán a végére a mérleg nyelve inkább mégis a nem kell nekem ez felé hajlott. Viszont ott van a Kiss you foreverben kisdob. Nem tudom, hogy mivel lehetne ezt jellemezni. Kb. ezért hallgattam az albumot. Annyira nem odaillő és annyira tökéletesen kiegészíti a számot, hogy az a maga valójában az ambivalens (mint fogalom) együtthatója.

PJ Harvey
Rid of Me
(1993)
Nagy szemétség ilyen halkan kezdeni egy lemezt. Akár hiszitek, akár nem, én ezért kerültem évek óta. Most pörgessek bele már a legelején, hogy tudjam milyen hangerőre számítsak? Hülyeség, de ez mindig megmaradt bennem és akárhányszor megláttam elment tőle a kedvem. Pedig már az az egy szám is elképesztően jó. És szinte az összes többi is. Egészen amíg el nem érünk a Man-size Sextetig. Na azt nem bírom meghallgatni. Habár nem ezért, de utána elvész a lendület, a zúzás helyét átveszi az egó és ez noha a későbbiekben annyiszor jól állt Harveynak, itt még annyira nem meggyőző és sokoldalú, hogy működjön.

Machinedrum
Vapor City
(2013)
Annak ellenére, hogy ezt a dnb-ből, techstepből, technóból táplálkozó hangzást már nem annyira kedvelem, többszöri hallgatás után elbizonytalanodtam és még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi legyen vele. Jó kis háttérzaj a mindennapokhoz, a viszonylagos monotonitás mellett kellően változatos és sokszínű. Most nézem, hogy már 2001 óta aktív, hát nem tudom idáig hogy maradt ki, de most inkább azt mondom, hogy továbbra sem érdekel. Nem érzem a húzást a számokban, csak egészben elfogadható. Ambivalens egy helyzet.

Mirroring
Foreign Body
(2012)
Ha nem untam volna rá épp idejében az ilyesfajta drone-ambient bigyulákra, akkor kiadós - szívfájdalmat sem nélkülöző - elszállásokban lett volna részem ezzel a lemezzel. De az az igazság, hogy nagyon is ráuntam. Egyre ritkább, hogy ilyen lelki állapotra vágynék. A hat számból mégis ki kell emelnem kettőt, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. A Silent from above esetében azért, mert ilyen finom beletörődést, odaadást sugárzó éneket még nem hallottam. A lágy, sehovase taró pengetés mellett időtlen és csodálatos. A Drowning the Call meg egyszerűen egy fantasztikus Twin Peaks utánérzés. Máshoz nem is lehet hasonlítani. Köszönöm.

Phosphorescent
Muchacho
(2013)
Ugyanaz a bajom vele, mint annak idején a Fleet Foxes-zal. Vagyis elég nehezen megfogalmazható. Annyi viszont biztos, hogy ez egy jó lemez. Csak nem igazán nekem készült. A countryszerű folk izé amiből a dallamvilág jön, nem épp a szívem csücske. A bluesosabb, poposabb, konvencionálisabb hangvételű dalok, mint a The Quotidian Beast vagy a Ride On / Right On, sokkal jobban bejönnek. A Muchacho's Tune-tól viszont ki tudnék ugrani az ablakon, ha kétszer meg kéne hallgatnom egymás után. Mindenesetre érdemleges állomás a zenetörténetben, stílusok találkozásának izgalmas elegye, amivel bárki bepróbálkozhat.

Gesaffelstein
Aleph
(2013)
Az átlagból kiemelkedik, de a stílus határain túl épphogy csak elmerészkedik. Arra elég, hogy az indie kedvelő hipsterek rámozduljanak és ez azért már valami. Nekem a perverz mély-kedvelő énemet hozta elő és ennek a környezetem látta időnként nagy kárát. Nem csak egyfajta hangnemben képes megnyerő lenni. A Wall of memories pl. egy jó ideje az egyik legjobb Aphex utánérzés amit hallottam. Gut.

Connan Mockasin
Caramel
(2013)
A 60-as 70-es évek Amerikája. Hatalmas autók jönnek, belőlük kikent-kifent, gigászi hajkoronával rendelkező, középkorú nőszemélyek szállnak ki. Művészlelkekből átvedlett újgazdagok medencés partijára érkeztek a borzalmasan égető napsütésben. Drogok. Pszichedelikus drogok everywhere. Pasztellszínekben pompázik minden, egy lassított felvétel az egész, egy álom. Csupán annyi a baj vele, hogy könnyen tényleg álomba szenderül szegény hallgató, mert olyan ritkásan vannak jelen a dallamok. Nehéz egyáltalán konvencionális albumzeneként is tekinteni rá, de működhetne ez kisebb változtatásokkal.

Sky Ferreira
Night Time, My Time
(2013)
A vidám, régi időket idéző slágerek kíméletlenül profik, még ha a dallamokat simán nyúlták is. Nemcsak nosztalgikusak, de modernek és amolyan szintlépésnek is tekinthetőek; a zene folyamatos tökéletesedésének folyamatában egy újabb lépcsőfokot képeznek. Az olyan számok mint az I Blame Myself, a You're Not The One vagy a 24 Hours, újra értelmet adnak a zene ciklusos körforgásának. A néhány cool sláger mellett sajnos vannak elég üres számok (8/12 maradt meg), pl az utolsó kettő. A szám íze viszont egyáltalán nem keserű. Igazából rongyosra fogom hallgatni.

Various Artist
Yellow Loveless
(2013)
Két típusú feldolgozás van jelen a lemezen. Az egyik az a fajta, ami kb megyezik az eredetivel, csak hát ugye más játsza el. Ennek semmi értelme. A másik meg az, ami annyira különbözik, hogy keresni kell a hasonlóságot. Ez pedig kétesélyes, abból a szempontból, hogy gyakorlatilag egy teljesen más szám, vagyis olyan mintha egy tök ismeretlen zenét hallgatnál. Előbbiek abban az esetben értékelhetőek, ha nem ismered az eredetit. (Ami egyébként mindegyik esetben jobb. Nem azért, mert ez ilyen köcsög sznob gondolkodás, hanem azért, mert tényleg így van. A My Bloody Valentine-ról beszélünk for Christ's sake!) A többi között azért akad érdekes, pl a Shonen Knife kirobbanó vidámsága pimasz és kedveskedő egyszerre, a Touched érdekes elképzelés, Borist mindig jó hallgatni, szóval azért nem egy hülye ötlet volt ezt így összehozni.

James Blake
Overgrown
(2013)
Megmondom, hogy készül egy ilyen lemez. Egy szép napon James Blake jól beszív, összevissza kornyikál hereszorongatós hangon, majd lefekszik aludni. Másnap felkel, kivág belőle pár használható mintát és elteszi későbbre. Ezt csinálja egy darabig, majd egy ihletett napon összerak egy majdnem érdekes alapot, ami végeredményben inkább egy kezdeménynek megy csak el, de félreteszi ezt is. Egy ragyogóan tiszta napon összepasszít néhányat ebből a raktárban heverő mintákból, majd tadaa.wav. Mindezt úgy mondom, hogy az első lemeze kifejezetten tetszett.

Crocodiles
Crimes of Passion
(2013)
Egyben élvezhető, külön-külön elvéreznek a dalok. Egy számról se jut eszembe, hogy na ezt most faszán meghallgatom. Tölteléknek meg nem hagyom meg, inkább megy az egész a kukába. Sajnálom, mert egyáltalán nem tehetségtelenek, rengeteg hatás érezni (She splits me up a legdurvább), de egyéniségük az nincs.

Vampire Weekend
Modern Vampires of the City
(2013)
Jópofa, és meglepő módon tartják a színvonalat, de engem másodszorra már nem hat meg különösebben. Pár szám azért megmaradt róla. A vidámság sokkal jobban áll nekik.

Field Music
Plumb
(2012)
Jó kis lemez, de különösebben nem hat meg. Kivenni belőle nem érdemes számot, mert csak egyben működik. Kicsit több érzelem és kevesebb színház és már ujjongok is. Részleteiben tetszik.

ADULT.
The Way Things Fall
(2013)
Az egyedi hangzású együttesek mind nagyra becsülendőek. Az ADULT. is egy teljesen külön világ, de az album egészét tekintve - ahogy a korábbi lemezeik esetében - itt sem tudott megnyerni ez az esős napon, hajnalban elmegyógyintézetbe látogatást felidéző hangulat. Sokkal jobban áll nekik a dinamikus, átlagosabb szintipop.

Unrest
Perfect teeth
(1993)
Ma már nincsenek ilyen széles spektrumban alkotó előadók. Kalandozás a kilencvenes évek napos oldalán, egy ismeretlen, talán sohasem volt szegletében. Nyers, de az erősségévé (is) válik. Manapság sokkal kifinomultabb művek jelennek csak meg ilyen témában. Vannak ugyan olyan stílusok amiben alapvetően nyers, kidolgozatlan hatású az anyag, de azok rétegzenék, jól behatárolható szabályrendszerrel. Olyan szélesebben merítő pop-közeli, gitáralapú lemezek, mint amilyen ez, talán tényleg a 90-es évek közepén készültek utoljára. Persze amennyire megnyerő ez az amatőr hozzáállás, annyira a hátrányára is válik, mivel nem éppen egy szépen szerkesztett album. Számokba, hangulatokba viszont nagyon bele lehet esni.

The Soft Pack
Strapped
(2012)
Jó kis lemez, érnek a srácok. Még lesz belőlük valami a végén. A következő lemez lesz a vízválasztó, mert ez egyelőre jó iránynak tűnik, főleg ha a Bobby Brownra gondolok. Egyébként már vagy három hónapja hallgatgatom és még nem untam meg.

Merchandise
Children of desire
(2012)
Rohadt jó ez az improvizációszerű ének, ahogy végigkúszik a refrén és átfogó szerkezet nélküli dalok laza csokrán. A Become what you are elszabadulása viszont már kicsit sok. Meg egyébként is olyan kontrollálatlan, rendezetlen hatást kelt, pedig a hangzásvilág nagyon tetszetős.

Bat for Lashes
The Haunted Man
(2012)
Egyszerűen nincs szívem jobbat adni rá. Amilyen szimpatikusnak és természetesnek hatott Natasha Khan a debütálásakor, annyira tűnik most mesterkéltnek és megcsináltnak. Rossznak semmiképpen nem rossz, egyenletes teljesítményt hoz, de nem tudom megadni magam a zenének. Valami nagyon hiányzik.

Lorn
Nothing else
(2010)
ényleg nincs olyan jó, mint az utódja, de azért nem érdemes elsiklani felette, amikor pl csemegének olyan hangokat és ütemeket kapunk, mint a Tomorrow-ban. Végig színvonalas, bólogatós. Nyers hangzású ugyan, de nem rideg és nem is monoton. Még a változatosságra se lehet panasz.

Grimes
Visions
(2012)
Na ez már valami. Új és friss. Ha van fül hozzá, meg lehet találni benne az elfeledett 90-es évekből származó elektornikát, de a The Knife-ot ugyanúgy. A koncepció mondjuk nálam nem állt össze, viszont van jó pár pofás szám, kifejezetten rosszat nem is tudnék mondani. A Symphonia IX-ben nagyon furcsa a rossz ütemben beúszó alap, ezt például nem tudom mire vélni. Összességéb pozitív, érdemes várni a folytatást.

Crytal Castles
(III)
(2012)
Bármennyire is ellenkeztem vele, a fene vigye el, ezen egy rossz szám sincs. Nagyon jók sincsenek rajta, de végig egyenletes a színvonal. Tulajdonképpen jobb számokat írnak mint az előző két lemezen, tehát észre lehet venni a fejlődésüket, csak hát az ő legfőbb erényük a nyers, csiszolatlan mocsok volt. Had ne vonjam le a következtetést.

Hot Chip
One life stand
(2010)
Pont olyan mint a többi Hot Chip lemez. Tele van kurvajó ötletekkel és jól felépített dalokkal, de ugyanúgy akad rajta iszonyú idegesítő szám is. Tipikus példája a kardélen táncolás művészetének. Mert művészet ez, akkor is, ha a férfinyávogást messziről se bírod elviselni. Most épp [B]-re elég.

The xx
Coexist
(2012)
Sikerült még egyszer izgalmas albumot csinálniuk? Verdiktet kéne mondani. Hát igen is meg nem is. Egyáltalán nem rossz album, ráadásul rövid, még megunni se nagyon lehet. Mindig sikerül előhúzni valami jó ötletet, pont akkor amikor már kezdene leülni. Viszont összességében kevés ez ahhoz, hogy kellően megújuljanak vagy, hogy végig érdekfeszítő maradjon ugyanaz, amit már egyszer ellőttek. Gyanítom, hogy nem gyakran fogom elővenni.

Max Richter
Infra
(2010)
A fene vinné el, Max Richter már vagy ezerszer összetörte a szívemet. És még hányszor fogja!

Low
C'mon
(2011)
Még mindig a szívem csücskei, de ezt azért már nem kajálom meg... teljesen. A nyitó és a záró szám tökéletes, de köztük sok az üresjárat, illetve a szenvelgés, amire - valljuk be - már korábban is hajlamosak voltak. Egyébként korrekt album, csak én betéve ismerem majd az egész diszkográfiájukat, úgyhogy már nem nagyon tudnak újat mutatni.

Fleet Foxes
Helplessness Blues
(2011)
Tartom az első albumnál kialakított, sehol le nem jegyzetelt véleményemet, miszerint igencsak túl van ez értékelve. Viszont nem rossz. Öt számot tartottam meg a tucatból. Igen jó kis hangulatot tudnak kelteni. Most karácsonyos szám nincs, de emelkedett, elcsuklóhangonéneklős, kicsitmostéppbelehalok azért akad. Nice.

Twin Shadow
Confess
(2012)
Egyetlen egy nagy bökkenő van ezzel a lemezzel: az Ájkráj jelenség. De az rengeteget ront az összképen. Már csak egy igazi sláger van, a következő albuma pedig kuka lesz. Én szóltam.

Max Tundra
Some Best Friend You Turned Out to Be
(2000)
Nagyon nyers, eklektikus anyag. Ötletelés amolyan játszadozás szinten. A kezdetek kezdete, annak tudatában, hogy a sajnálatos módon utolsónak bizonyuló, [A] kategóriás Parallax Error Beheads You hova nőtt ki ebből nyolc évvel később. Három rövid, átvezető számot tartottam csak meg róla, válogatásokhoz jó lesz.

Pop. 1280
The Horror
(2012)
Ugyan az a baj vele, mint a Liars-szel. Hogy ez konkrétan mit is jelent? Már sokat gondolkodtam rajta. Valószínűleg a rendes refrének hiánya, a dallamvilág amivel nem tudok megbarátkozni. Pedig ötletes és változatos. A Dogboy nagy királyság.

Jack White
Blunderbuss
(2012)
Jack White. Én bíztam benned. Eddig. Elvárásaim nem voltak ezzel a lemezzel kapcsolatban (mert váratlanul ért a megjelenése), de sajnos beigazolta a félelmeimet. A White Stripes kezdeti egyszerű, lényegretörő, primitív, gyors és nagyon kreatív munkája felvillanyozó volt, de magában hordozta a középszerűség eljövetelének lehetőségét. Kényszerűen bejöttek az újítások, a kísérletezés, minek eredményeképpen a 2003-as Elephant után egyszerűen képtelenség rajongani a lemezekért, és ezt az összes Jack White projektre értem. Persze van egy csomó jó száma, de mostanra annyi oldalát megmutatta már, hogy nem képes annyira megújulni, hogy egy teljes album erejéig izgalmas legyen. Nincs egy markáns pont, egy jó gitárszóló vagy bármi amire felkapnám a fejem. Egy középszerű lemez, bár igaz ez Jack White-i mércével azért nem jelent rosszat, csak a korábbi zseniális munkák után tűnik gyengének. Én tüntető jelleggel nem tartottam meg egy számot se róla.

Jens Lekman
When I said I wanted to be your Dog
(2003)
Hát mi van veled Jens? A zseniális 2007-es album óta semmi hír?! De! Szeptemberben jön az új album, és én bizony tűkön ülök. Öt évet váratni a rajongókat nem szép dolog, de annyira szeretnivaló ez a srác a jókedvűen bohókás, over-romantic, néha szívenszúrom magam néha pedig a felhőkön lépkedek stílusával, hogy nem lehet haragudni rá. Komolyan venni persze nem lehet és nem is kell. Ráhangolódásnak elővettem az eddig nem ismert 2003-as debütalbumot. Meg se közelíti a Night Falls Over Kortedala szintjét, de a zsenije meg-megcsillan. Nyolc megmaradt a tizenkettőből, ez azért nem egy rossz arány. Egy jó [B]-t azért megér.

Miike Snow
Happy to You
(2012)
Hát vannak még ötletek a pop oldalon is hé! Tökéletesen ugyanaz a szituáció, mint a Django Django esetében. Kéne még néhány hasonlóan jó tálentum. Fel-vill-a-nyoz-ó:

Django Django
Django Django
(2012)
Pár lagymatag szám lehúzza az albumot, pedig, pediglen többre lett volna hivatott. Felpörgető stíluskatyvasz, tele jó húzásokkal. Olyan zseniális számok vannak rajta mint ez itt:

Wild Beasts
Smother
(2011)
Nem olyan kiegyensúlyozott mint a Two Dancers volt, de jó kis számok vannak rajta. Kellemes hallgatnivaló olyan énekesektől, akik bármelyik pillanatban kivégzik az összes tehetségkutató műsör összes énekesét. Jó lesz elővenni típus.

Zomes
Earth Grid
(2011)
A legnagyobb különbség a zseniális self titled első lemezhez képest, hogy ez nem működik egyben, koncentráltan. Csak háttérzenének jó. Egyszeri buli volt, de annak nagyon jó. Megpróbálta még egyszer ellőni, de nem jött be. A következőnél valamit lépni kell, különben süllyesztő lesz belőle.

Cut Copy
Zonoscope
(2011)
Ezért sem tudtam annyira lelkesedni. Leginkább beszélgetések mellé, ha más nincs jó lesz ez is típusú album, néhány nagyon jó slágerrel. Kétséges a folytatás. Gyanítom, hogy már csak néhány igazán jó számuk lesz.

Megjegyzések