Mimi wo sumaseba
A könyvek hercege
Yoshifumi Kondô (1995)
Első találkozásom a Studio Ghibli munkásságával varázslatos élmény volt. Korábbi, animével kapcsolatos tapasztalataim miatt, szkeptikusan álltam neki a Chihiro szellemországban című remekműnek. Pár perc múltán megbabonázva, újra gyerekként csodáltam végig a csak szuperlatívuszokkal jellemezhető történetet.
Azóta végignéztem a stúdió egészestés filmjeit és néhány kivételtől eltekintve (ami egyébként teljesen szubjektív vélemény) egyértelműen garanciát jelentenek a minőségre. A mai, csúcstechnikás, amerikai animációs filmek látványvilágától első ránézésre mérföldekkel elmarad a rajztechnika. Itt csak a kifejezetten indokolt és legszükségesebb helyeken használnak számítógépes segítséget, egyébként mindent úgy készítenek, ahogy anno a mangából átvették. Változtatásra persze semmi okuk. Ebben az egyszerű szabályrendszerben az érzelmek sokkal szélesebb repertoárját tudják ábrázolni. A kreativitásnak pedig nincsenek híjján, úgyhogy nem kell palástolniuk leg grafikákkal. A részleteket mesteri fokon, aprólékosan dolgozzák ki. Minden újranézés alkalmával lehet találni kis finomságokat.
A legnagyobb erősségük mégsem a rajzolás, hanem a mesélés. Az egyedi fantáziavilágban és a mában játszódó cselekmények közös nevezője az útkereső főszereplő. Viszontagságos történeteik végül mindig egy kerek egészet alkotnak, mert nem egy egyszerű koncepció köré húzzák fel a produkciót, hanem a megfelelő históriát alakítják úgy, hogy szájbarágós önértelmezés nélkül jussunk el a végkifejletig. A végeredmény egy aprólékosan kidolgozott, látványos, érzelmekkel teli, tanulságos és okos történet, aminek megtekintése után tényleg többnek érezhetjük magunkat a kapott élménnyel.
Goro Miyazaki filmjei kivételével ez volt az utolsó Ghibli film, amit még nem láttam. Hánykolódott egy ideig, várva arra, hogy megtekintsem. Dacoltam vele, mert a Macskák királysága rossz élménye elvette tőle a kedvemet. Pedig a Könyvek hercege a legjobbak közül való. Teljesen magába szippant. Végig vigyorogtam, kacagtam és sírtam. Hibátlanul kidolgozott, tanító célzatú történet a japán fiatalságról és a szerelemről. Romantikus, fantáziadús, megható, naív. Míg néztem, abszolút megfeledkeztem minden evilági dologról. Ezért érdemes filmet nézni. 9/10
Yoshifumi Kondô (1995)
Első találkozásom a Studio Ghibli munkásságával varázslatos élmény volt. Korábbi, animével kapcsolatos tapasztalataim miatt, szkeptikusan álltam neki a Chihiro szellemországban című remekműnek. Pár perc múltán megbabonázva, újra gyerekként csodáltam végig a csak szuperlatívuszokkal jellemezhető történetet.
Azóta végignéztem a stúdió egészestés filmjeit és néhány kivételtől eltekintve (ami egyébként teljesen szubjektív vélemény) egyértelműen garanciát jelentenek a minőségre. A mai, csúcstechnikás, amerikai animációs filmek látványvilágától első ránézésre mérföldekkel elmarad a rajztechnika. Itt csak a kifejezetten indokolt és legszükségesebb helyeken használnak számítógépes segítséget, egyébként mindent úgy készítenek, ahogy anno a mangából átvették. Változtatásra persze semmi okuk. Ebben az egyszerű szabályrendszerben az érzelmek sokkal szélesebb repertoárját tudják ábrázolni. A kreativitásnak pedig nincsenek híjján, úgyhogy nem kell palástolniuk leg grafikákkal. A részleteket mesteri fokon, aprólékosan dolgozzák ki. Minden újranézés alkalmával lehet találni kis finomságokat.
A legnagyobb erősségük mégsem a rajzolás, hanem a mesélés. Az egyedi fantáziavilágban és a mában játszódó cselekmények közös nevezője az útkereső főszereplő. Viszontagságos történeteik végül mindig egy kerek egészet alkotnak, mert nem egy egyszerű koncepció köré húzzák fel a produkciót, hanem a megfelelő históriát alakítják úgy, hogy szájbarágós önértelmezés nélkül jussunk el a végkifejletig. A végeredmény egy aprólékosan kidolgozott, látványos, érzelmekkel teli, tanulságos és okos történet, aminek megtekintése után tényleg többnek érezhetjük magunkat a kapott élménnyel.
Goro Miyazaki filmjei kivételével ez volt az utolsó Ghibli film, amit még nem láttam. Hánykolódott egy ideig, várva arra, hogy megtekintsem. Dacoltam vele, mert a Macskák királysága rossz élménye elvette tőle a kedvemet. Pedig a Könyvek hercege a legjobbak közül való. Teljesen magába szippant. Végig vigyorogtam, kacagtam és sírtam. Hibátlanul kidolgozott, tanító célzatú történet a japán fiatalságról és a szerelemről. Romantikus, fantáziadús, megható, naív. Míg néztem, abszolút megfeledkeztem minden evilági dologról. Ezért érdemes filmet nézni. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése