Certain Women

Egyes nők
Kelly Reichardt (2016)

Én, a filmkedvelő, egy lehangolóan színtelen, végtelenül szürke, hideg téli napon, nekiálltam egy lehangolóan színtelen, végtelenül szürke, hideg téli tájon játszódó filmnek. Ez több dolgot jelenthet. Egyrészt nem vagyok normális. Másrészt, elég kicsi az esély rá, hogy jól működjön ez a kombináció. Na de nem akkor, ha Kelly Reichardt rendezte. Ő valami olyasmit tud, amit nagyon kevesen.


Ahogy megjelenik egy szereplő a képen, pár másodperc játékidő elteltével mindent tudunk róla. Ezt ki lehetne fejteni nagyon hosszan, de felesleges taglalni. Ez maga a mesteri filmkészítés, a mozgókép ünnepe és a realizmus diadala. Csak hálásak lehetünk, hogy eljutottunk a filmművészetnek erre a szintjére, amikor az alkotók már képesek annyira valósághűen ábrázolni embereket és szituációkat, hogy a nézőnek olyan érzése van, mintha tényleg a valóságba kukkanthatna bele a föld valamely szegletében. Érdekes amúgy, hogy amilyen kézenfekvőnek tűnik, annyira nehéz megvalósítani. Illetve az is meglepő, hogy milyen sokat kellett várni arra, hogy idáig eljusson a filmezés. A hiperrealizmus, mint felvállalt műfaj, tulajdonképpen kötelező jelleggel magában hordozza a tartalmat és megváltoztatja a történetmesélés mikéntjét, hovatovább, ebben az esetben megkérdőjelezi a szükségességét is. Akármilyen műfajú filmre gondolunk, legyen az horror, sci-fi, történelmi vagy tényleg bármi, egy felvállalt stílus jelentős megkötésekkel jár, csavarja ezt trükkökkel akármeddig is a rendezője. Persze vannak hagyományos történetvezetésű hiperrealista filmek is, de a leghitelesebb, vagy szebben mondva, a leginkább élet-közeli csak akkor tud lenni, ha olyan hétköznapi, eseménytelen és céltalan, mint a Certain Women.


Még csak azt se lehet mondani, hogy fontos élet-momentumokat láthatunk, amik beszédesek lennének. Csupán pár tekintet, a szemek, a testbeszéd, néhány odavetett szó, a hétköznapi cselekvés állandósága, ezt kapjuk. Laura Dern, Michelle Williams, Kristen Stewart és Lily Gladstone is elemi erővel, zavaró tényező nélkül játszik. Utóbbit eddig nem ismertem, a többiről egyébként is jó véleménnyel vagyok a tehetségüket illetően, de ez a film igazából Kelly Reichardtról és a rendezés fontosságáról szól. Szerintem ő egy kutyaütő színészből is kihozná, amit szeretne.

Nem hiszem, hogy van, a hagyományos értelemben vetten, célja vagy apropója a filmnek. Egy helyet mutat be valahol az USA-ban. Ott élnek emberek, köztük meglepő módon nők is. Lazán, de kapcsolódnak egymáshoz valamelyest, viszont ez nem igazán lényeges. Benne vannak élethelyzetekben, amikről nagyjából semmit nem tudunk. Érzelmeik vezérlik őket, küzdenek saját magukkal, majd haladnak tovább az életükben. Magyarul élnek. Egyszerű, hétköznapi életet. Mint mindenki a világon. Egyáltalán nem olyan, mint a filmeken. Nem történnek nagy dolgok, nincs tanulság, cél vagy bármi. Csak ők. Azzal az apró bökkenővel, hogy ez azért mégiscsak egy film. Méghozzá egy nagyon jó film. Legszívesebben azonnal újra nekiállnék, mert nagyon jól kikapcsol. Csak nézem őket, ezeket a nem különösebben érdekes embereket. Mivel nem igazán tartanak sehova, akár bosszankodhatnék is, hogy milyen feleslegesen, haszontalanul töltöm velük az időmet. De nem teszem, mert nagyon élveztem. Ki érti ezt!   7/10


+ Van célja és értelme, hogy filmre forgott és nem digitálisan. A maga egyszerűségében, gyönyörűen fényképezett.

Megjegyzések