Stormy Monday
Viharos hétfő
Mike Figgis (1988)
A Hosszú nagypéntek kistestvéreként, a Viharos hétfő egy ahhoz a témájában erősen hasonlatos, de annál jóval kisebb kaliberű, személyesebb maffiatörténet. Egy mellékszál, vagy ha úgy tetszik, a hétköznapi ember krimije. Számomra instant különlegessé vált ez a kis gyöngyszem, mivel szinte csak arra készült, hogy a magamfajta filmkedvelőt kielégítse. Lényegében semmi jelentős szempontból nem tér el a klasszikus alapvetésektől, csupán annyiban, hogy mindent a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben old meg, mer kicsi lenni és mer egyedi hangulatot kialakítani.
Ez olyasmiben mutatkozik meg, mint ahogy végigtekereg a történetbe is mélyen beleivódó jazz koncepció. Amit mellesleg nem kedvelek, de itt mégis nagyon stílusosan adja a körítést. Vagy hogy hamisítatlanul angol benne minden. Főleg a helyszínek jók, az öreg utcák, az eső áztatta épületek és a pubok. Nem próbálják meg színezni, idealizálni mint manapság minden filmben ami az öreg szigeten játszódik, hanem olyan mintha ott sétálna a néző a koszos, nyirkos és ódon Newcastle belvárosában. Az égen nem a nap süt, hanem olyan szürke, mintha évtizedek óta változatlan lenne. Ez a valósághoz is közelebb áll és a mai kötelezően kék-sárga vizuális csömör után kifejezetten üdítő jelleggel hat.
Fontos szempont, hogy Sean Bean nem hal meg, de ráadásként még veszettül jól is játszik. Az általa megformált figura olyan messze van a hagyományos hős típustól, mint Amy Adams az Oscar díjtól. Egy egyszerű ember, aki tipródik, küzd a nőért, de végig egy apró pont marad a gépezetben. Nincs felemelkedés, csak kis léptékű emberi kapcsolatok és valódi érzelmek. Nem sablonszerű, néha szinte teljesen ki is kerül a képből, hogy átadja a helyét a többi szereplőnek. Például Stingnek, aki talán még sose volt ilyen természetes filmen, vagy inkább a gyönyörű Melanie Griffith-nek. Az ő tökéletlen tökéletességét látva, ugyan ki mondta volna meg, hogy később egy elhasznált roncsnak fog csak tűnni? Igaz, legalább olyan távol van a mára ideálisnak tartott, egészséges, sportos nőtől, mint Leonardo Dicaprio az Oscar díjtól, de neki még az ultragáz 80-as évek haj és a rettenetes ruhák is jól állnak, a huncut ártatlansága pedig egyenesen ellenállhatatlan.
Sokkal, de sokkal jobb film, mint amire egy rövid leírás után számítani lehet. Sajátos hangulatú, kerek történet, amiben hús-vér szereplőkkel lehet azonosulni. Csak egy hajszálon múlik, hogy zseniális legyen és erős a gyanúm, hogy másodszorra még jobban élvezném. 7/10
Az egyik legszebb jelenet a filmben (amit magamban félre is teszek a nem létező, minden idők legcukibb jelentei listámra), amikor a pultost megkérdezve, mégis miféle malt whiskyjük van, az elsorolja az összeset, de egy olyan végtelen jóindulatú, jópofa arckifejezéssel, amit mással nem, csak egy fültől fülig vigyorral és szívet melengető jóérzéssel lehet nyugtázni.
Mike Figgis (1988)
A Hosszú nagypéntek kistestvéreként, a Viharos hétfő egy ahhoz a témájában erősen hasonlatos, de annál jóval kisebb kaliberű, személyesebb maffiatörténet. Egy mellékszál, vagy ha úgy tetszik, a hétköznapi ember krimije. Számomra instant különlegessé vált ez a kis gyöngyszem, mivel szinte csak arra készült, hogy a magamfajta filmkedvelőt kielégítse. Lényegében semmi jelentős szempontból nem tér el a klasszikus alapvetésektől, csupán annyiban, hogy mindent a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben old meg, mer kicsi lenni és mer egyedi hangulatot kialakítani.
Ez olyasmiben mutatkozik meg, mint ahogy végigtekereg a történetbe is mélyen beleivódó jazz koncepció. Amit mellesleg nem kedvelek, de itt mégis nagyon stílusosan adja a körítést. Vagy hogy hamisítatlanul angol benne minden. Főleg a helyszínek jók, az öreg utcák, az eső áztatta épületek és a pubok. Nem próbálják meg színezni, idealizálni mint manapság minden filmben ami az öreg szigeten játszódik, hanem olyan mintha ott sétálna a néző a koszos, nyirkos és ódon Newcastle belvárosában. Az égen nem a nap süt, hanem olyan szürke, mintha évtizedek óta változatlan lenne. Ez a valósághoz is közelebb áll és a mai kötelezően kék-sárga vizuális csömör után kifejezetten üdítő jelleggel hat.
Fontos szempont, hogy Sean Bean nem hal meg, de ráadásként még veszettül jól is játszik. Az általa megformált figura olyan messze van a hagyományos hős típustól, mint Amy Adams az Oscar díjtól. Egy egyszerű ember, aki tipródik, küzd a nőért, de végig egy apró pont marad a gépezetben. Nincs felemelkedés, csak kis léptékű emberi kapcsolatok és valódi érzelmek. Nem sablonszerű, néha szinte teljesen ki is kerül a képből, hogy átadja a helyét a többi szereplőnek. Például Stingnek, aki talán még sose volt ilyen természetes filmen, vagy inkább a gyönyörű Melanie Griffith-nek. Az ő tökéletlen tökéletességét látva, ugyan ki mondta volna meg, hogy később egy elhasznált roncsnak fog csak tűnni? Igaz, legalább olyan távol van a mára ideálisnak tartott, egészséges, sportos nőtől, mint Leonardo Dicaprio az Oscar díjtól, de neki még az ultragáz 80-as évek haj és a rettenetes ruhák is jól állnak, a huncut ártatlansága pedig egyenesen ellenállhatatlan.
Sokkal, de sokkal jobb film, mint amire egy rövid leírás után számítani lehet. Sajátos hangulatú, kerek történet, amiben hús-vér szereplőkkel lehet azonosulni. Csak egy hajszálon múlik, hogy zseniális legyen és erős a gyanúm, hogy másodszorra még jobban élvezném. 7/10
Az egyik legszebb jelenet a filmben (amit magamban félre is teszek a nem létező, minden idők legcukibb jelentei listámra), amikor a pultost megkérdezve, mégis miféle malt whiskyjük van, az elsorolja az összeset, de egy olyan végtelen jóindulatú, jópofa arckifejezéssel, amit mással nem, csak egy fültől fülig vigyorral és szívet melengető jóérzéssel lehet nyugtázni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése