A Late Quartet

A búcsúkoncert
Yaron Zilberman (2012)

Először is leszögezném, hogy a művészek/sznobok/értelmiségiek hétköznapi problémáit finoman, részletekbe menően bemutató drámák a gyengéim közé tartoznak. Márpedig a film nemcsak hogy megfelel ezen kritériumoknak, de félelmetesen kiegyensúlyozott is. Ez ebben az esetben azért különösen lényeges, mert az, hogy ezeket a felsőbbrendű lényeket annyira szeretem nézni, magának a ténynek köszönhető, miszerint ők egy elérhetetlen értelmi/anyagi/művészi színvonalat képviselnek, amit a halandó ember megközelíteni sosem tud. De mivel ez - bizonyos értelmi színvonal felett - köztudottan egy egyszerű illúzió - és mint ilyen, tényleg soha el nem érhető -, az illúzió látszatának folyamatos fenntartása a film működésének legfontosabb eleme.


Hát ki ne szeretne egy elsőre gyerekesnek tűnő kiborulás után, enyhén kapatos állapotban a tökéletes testű flamenco táncos ágyában kikötni? Igen komoly problémának tűnik utána az is, amikor nehéz szívvel nemet mond neki a győzködésre, hogy ez egy nem mindennapi éjszaka volt és át kell élni ezt a szenvedélyt. Csakhogy fél perccel később már a feleségének magyarázkodik, aki épp leleplezi a félrelépést. Bizony, melodráma at it's best. Egy gyenge szappanoperában is szerepelhetne ez a jelenet és még sok másik ami itt található. Összejön a 25 éve ismert kollégák gyönyörű lányával? Na nee. Minden klisét ellőnek amit nem szégyellnek, és mégsem válik giccsessé, túljátszottá vagy unalmassá. Hajszálvékony mezsgyén táncol, ahogy többek közt Woody Allen is tette oly sokszor.


Az apró részletek amik a varázst fenntartják. Úgy, mint a jelenet amikor Catherine Keenert ébresztgeti Philip Seymour Hoffman, és éppen kiderül, hogy a kapcsolatukban a rajongás "kissé" egyoldalú. Vagy amikor az előbbi a félrelépés után jó szándékúan, zavartan keltegeti a másnapos férfiembert. Ezek azok, amik lényeges információkat árulnak el a karakterekről és fontos töltettel rendelkeznek a későbbi fejlemények kialakulásának megértéséhez. Ehhez persze elengedhetetlenek a jó színészek és a rendező vezetése. A már említettek mellett, a harmadik színészisten Christopher Walken sem nyújt kevesebbet, de a vonósnégyes negyedik tagja, a viszonylag ismeretlen Mark Ivanir (bátor választás), és ráadásként a gyönyörű Imogen Poots is ugyanolyan hiteles. Mielőtt rátérnék a lényegre - és ha már a neveknél tartok - még egy kis adalék a filmélmény leíráshoz, hogy a jó öreg Angelo Badalamenti szerezte a zenéjét. A nagyszerű, visszafogott és ízléses vonósok tökéletesen beleolvadnak a film témájába és a betétdalokba, de tőle mondjuk nem is vártam kevesebbet.


Ahogy a mű élvezhetősége a határon táncol, játszi könnyedséggel zuhanhatna a feledést jelképező sötétségbe, ha nem állna össze a végére a nagyobb kép. De összeáll, méghozzá egy zseniális lezárással, épp az utolsó jelenetben. Megoldható lett volna trehány módon is, egy álművészi, nyitottan hagyott végjátékkal, de a nagy csalódást szerencsére messze elkerülték. Helyette egy váratlanul lenyűgöző jelenetet kapunk, én személy szerint már nagyon rég láttam ilyen megható zárást.
A szavak ostoba, romboló világa. Amikor egyszerűen nem érdemes, sőt nem szabad beszélni. Egy ilyen komplex, több réteget érintő közösségi problémát hallgatással, beletörődéssel, egymás megértésével, elfogadásával, ezzel egyidejűleg saját magunk egy darabkájának feladásával, más módon megoldani nem lehet. A párkapcsolat, a család, a barátság áldozathozataláról, a közösségért való odaadásról szól. Pont. Kötelezően megtekintendő.   9/10

Ui.: Philip Seymour Hoffman hogy tud egy elsőfilmest ilyen sikeresen beválogatni a már amúgy is hihetetlen filmográfiájába?

Megjegyzések